Végig kísértem a terhességet, és ott voltam, amikor a nagy fiam született, s most ezt az oldalt is átéltem, úgyhogy több szemszögből van tapasztalatom. Amikor valaki gyereket vár, mindenki izgatott lesz, és persze aggódnak érte, féltik, tudják, mennyi baja lehet, mégis van egy olyan alap elvárás, hogy az anya ragyogjon a boldogságtól és mindent példás nyugalommal viseljen, tűrjön. Ez a dolga. Mert milyen udvariatlan lenne azt válaszolni, ha megkérdezik, hogy érzi magát, hogy "köszönöm kérdésed, így a harmadik trimeszterben brutális aranyerem van, a szétrepedt bőrömről és a kéztő alagút szindrómáról nem is beszélve". Úgyhogy általában csak annyit válaszolunk, hogy minden rendben, nagyon várom már a babát. Ami így is van, de közben annyira egyedül vagy a testedben zajló változásokkal, hogy az egésznek olyan a hangulata, mintha egy idegen bolygóra kerültél volna. Most nem azt mondom, hogy mindenkinek a pofájába kell vágni az összes egészségügyi nyűdödet. De ahogy fentebb írtam, ez a toxic pozitivity plusz terhet rak a kismamára. Na de most lépjünk ezen túl egy kicsit, mert ez a téma egy külön bejegyzés lehetne, elvégre mégiscsak közjószágról van szó...(megazajó@&+%#) Ebben a bejegyzésben leírom a saját storym, megint csak azért, hogy el ne felejtsem, és ha valakinek hasznos lesz, vagy érdekes, az csúcs.
Onnan kezdeném, hogy öszességében nyugodt terhességem volt, pár kanyartól eltekintve. A pozitív teszt után nem sokkal elmentem a nőgyógyászhoz, hogy megnézze, minden oké-e. Megállapította a terhességet, azt hiszem 9 hetes volt, de nem volt azért minden oké. Jó helyen tapadt meg, de a petezsák (mert ilyenkor még "csak" ennyi az egész) a szó szoros értelmében nem volt kerek. Úgymond lapos volt. Ez valami hormonális dolog, kaptam rá progeszteront. Ezt állítólag majdnem mindenki kap, de azért be voltunk szarva. Két hét múlva kellett visszamenni, hogy lássuk, segített-e. Amikor ehhez a vizsgálathoz épp a vetkőzőben hajtogattam a gatyámat, hallom, hogy mondja a doki az asszisztensnek: "na mindjárt meglátjuk, megmaradt-e". Hát ez volt az első sokk élményem. Nem akarom túlmagyarázni, szerintem érthető, hogy miért. Szerencsére minden oké volt, de egy kicsit megrendült a bizalmam az orvos felé. (Több más gondom is volt vele, pl annyira visszataszító volt, hogy hátradőlve, terpeszülésben motyog orvosi szakszavakat, hogy véletlen se értsem meg amit mond, de érezzem, hogy ő mekkora szaktekintély...) Szerencsére ettől az egy kis dologtól eltekintve Mózival amúgy minden rendben volt végig. Velem nem annyira, de menjünk időrendben.
A következő lelki megrázkódtatás a magyar szülészeti ellátással való szembesülés volt. Amikor rádöbbentem, nincs már köztes lehetőség, vagy ügyeleten kell szülni a körzetes kórházban, vagy lehet menni magánba, alap hangon ötszázezer és egymillió forint körül, attól függően, hogy akar-e az ember választott orvost. Mivel ügyeleti szülést már láttam, és nem volt egyáltalán emberséges, LMBTQ emberként egy ponton kifejezetten kellemetlen volt, reménykedtem, hogy van valami középutas megoldás. Egy kórház volt, ami a szemlélete miatt úgy gondoltam, jó lehet, ez a Szt István volt. Úgyhogy néhány hét utánajárással kiderítettem, szülhetek ott, ha a terhesgondozást végző orvosom ott dolgozik. Ha nincs épp ügyeletben, akkor sem ő lesz ott, mert azt úgy már nem lehet, de legalább abba a kórházba mehetek. Az én orvosom nem dolgozott ott, úgyhogy új doki után néztem. Sikerült is, hála a facebooknak, találtam egy orvost itt a közelben, akit nagyon sokan ajánlottak. Ő ajánlott szülésznőt az említett kórházban, és végül nem ezzel az orvossal, de az ajánlott szülésznő segítségével szültem, s mivel indított szülés volt, elcsíphettük a műszakját. Így legalább egy valakit ismertem előre. De ez hetekig tartó utánajárást jelentett, miközben végig azon stresszeltem, vajon sikerül-e, vállalnak-e, van-e még hely, változik-e még a rendszer őszig, stb. Ez az utolsó hétig elkísért! A legvégén már nem fogadták a körzetileg nem oda tartozókat, és már befogadó nyilatkozatot sem lehetett kérni. Én még az utolsó perceben kaptam, a szülés előtt pár nappal, szóval piszok mázlim volt. Gondolhatjátok, hogy jó lehet úgy várni a szülést az utolsó napokban, hogy igazából bármikor mondhatják, hogy nem mehetsz oda. Emiatt az egész miatt a terhesség elején sokat sírtam, a végén meg be voltam szarva, egyáltalán nem éreztem, hogy a rendszer értünk volna, vagy rólunk szólna.
Az első trimeszter az intézményi parát leszámítva elég nyugis volt, émelygésen kívül azt hiszem nem volt más fizikai dolog. Egyébkén nekem már az első héten jelentkezett ez, némi hasszurkálással. Szóval nagyjából azonnal biztos voltam benne, hogy sikerült. Kimondhatatlanul boldogok voltunk. Aztán a 12. hétig csuriban volt a kezünk. Gondoltam, hogy ha ennyire lazán megy minden, már a hatodikat kéne szülnöm. Haha, persze. Jött is mindjárt egy kis hüvelygomba. "Hát de mibe ültél bele? Vigyázni kell!". Semmibe. Ez vele jár. Felborul a hüvelyháztartás. Nagyon sokaknak van. Csak erről nem beszélünk, "mer' undi". Na meg mint utóbb kiderült, ez lehetett a terhességi cukorbetegség miatt is. De mielőtt erre rátérnék, még nyáron a kocsiban a klímától megfázott a kezem, az ínhüvelygyulladásos. Ok, ez nem terhességgel összefüggő dolog, de hát ilyenkor ugye nem lehet fájdalomcsillapítót szedni. Aki tudja, hogy milyen szinten tud fájni egy ilyen gyulladás, az érti... Ezzel aztán megjártam a reumatológiát, és a szabadság után lett még egy hét kényszerpihenőm... Sebaj, legalább ezidő alatt csináltam egy klassz kis excel táblázatot a babakelengyék beszerzéséhez. Jajj, de jó volt kiülni a teraszra tervezgetni! Sosem gondoltam, hogy valaha örömet okoz majd excel táblázatot szerkesztgetni. :)
A 24. héten kellett elmenni a terheléses cukor vizsgálatra. Ez az a fenomális dupla vérvétel, amikor először éhgyomorra lecsapolnak, aztán betolsz egy laza 75 gramm glükózt, és 2 óra szédülve pislogás után megint jön a tű. Na, hát ha valamitől nem tartottam a terhesség alatt, akkor az a terhességi cukorbetegség (=gdm) volt. Nem eszem cukrot, terhesség előtt néha előfordult, de azóta nem, fehér lisztet is ritkán, szóval nyugodt voltam. Aztán megjött a labor...9.6. Az sok. Lehetett volna rosszabb is, de ez már bőven sok, inzulin rezisztencia szint. Kezdtem parázni. Nyugtatgattak, hogy áh ez nem vészes, aztán a diabetológus kapásból azt mondta, hogy diétázzak, mérjem a cukrom és ha 7 fölé megy, inzulint kapok. Mondanom sem kell, beszartam. Addigra, mire fogadni tudtak az állami rendelésen, alapból eltelt 3 hét. Nagyon féltem, hogy bajunk lesz. Azt nem mondták, hogy és mint egyek ezután, csak hogy 160 gramm szénhidrátot egy nap. A dokiból úgy kellett kihúzni minden információt. 5 perc alatt le akart rendezni. Egy hét pánikban telt, próbáltam matekozni az ételekben lévő szénhidrát grammokat, minden étkezés előtt fél óra volt legalább, mire összeraktam. Falatonként. Közben sírtam, dühöngtem, és kiolvastam az internetet, kerestem a miérteket és a hogyan továbbot. No, akkor világossá vált, hogy hiába nem ettem cukrot, sportoltam, stb., 35 fölött, cukorbeteg felmenőkkel szinte borítékolva volt, hogy kijön ez a nyenye. Í.J., mondhatnánk (így jártam). Méregettem a cukrom szorgalmasan, vegyesen jó és rossz eredménnyel. A doki persze rögtön dobta az inzulin kártyát. Nekem ez kicsit sietősnek tűnt, és mivel végre ott volt a dietetikus is, kértem tőle időpontot, hogy segítsen a diétával. Így kaptam még egy hetet, hogy próbálkozzam. A vele való kis konzultáció aztán nagyon meglepő volt. Azt mondta, nem kell méregetnem, hogy miben mennyi szénhidrát van, egyek fehér zsömlét, ne aggódjak. "Igaz, ő nem ért a terhességi cukorhoz". Micsooodaaa? Na ez után felhívtam a nőgyógyászt, hogy nekem itt inzulint akar adni a doki, a dietetikus meg fehér zsömlével kínálgat, és saját bevallása szerint nem nagyon ért a terhesekhez. Mehettem magánba. Nem volt más választás, ugyanis államiban a legtöbb helyen bezárt a diabetológia, mert átvezényelték a dolgozókat covid osztályokra. Viszont magánban aztán végre további vizsgálatok után helyretették a diétámat és sikerült elkerülni az inzulint. No comment.
Ja, a "legviccesebbet" majdnem elfelejtettem. A diabetológus orvos megkért, álljak rá a mérlegre. Nem mondta, hogy hol a mérleg, keresni kezdtem, ott bóklásztam körülötte. Már körbejártam az egész szobát, amikor megláttam, hogy az asztala alatt van. Odamentem, s mondtam, hogy ott van az asztal alatt, gondoltam odaadja nekem. De ő nem figyelt, a dietetikussal beszélt. Megint szóltam, de semmi reakció, pedig csend volt, már a gépbe pötyögött valamit. Fogtam magam, és a doki mellett, a nagy hasammal féltérdre ereszkedve kihúztam a lába mellett az asztal alól a mérleget. Szeme sem rebbent. Mennyire alja már ez?
Visszatérve hát a diétára, az új dokival minden sokkal jobb volt. Eleve, hogy neki e-mailben kellett küldözgetni a heti eredményeket, nem kellett hetente becsattogni hozzá, megkönnyítette az életet. Nem csinált ám sokkal többet, csak kért egy spécibb vérvizsgálatot (ami eggyel több dologra vizsgál) és kicsit átbeszéltük, hogy mit és hogy csináljak. Hogy miért kell magán rendelésre menni személyreszabott kivizsgálásért, nem értem, ezt államiban is tudták volna teljesíteni. Minden esetre a segítségével nyugiban ki tudtam tapasztalni, hogy mit ehetek és mit nem. Nem mondom, voltak nehéz pillanatok, mert annyira nehéz volt nem enni amikor éhes voltam, és amikor ehettem, azt is csak megadott időben. Rengeteg ételt nem szabadott enni, és egy csomó dolgot nem bírt a cukrom alapból (pl paradicsom semmilyen formáját, pedig imádom, paprikát, savanyúságokat, szinte semmilyen gyümölcsöt). Így a harmadik trimesztert végülis a gramm mérleggel intenzív viszonyban töltöttem. Igaz, anyáztam neki elég sokat. Tudom, sokaknak még rosszabb és van, aki már a terhessége elejétől diétázik, inzulinozik, de ez akkor egyáltalán nem vigasztalt. Aki ismer, tudja, milyen szinten kajás vagyok. Viszont a sok macera megérte, semmi gond nem volt. Mózi rendben, méhlepény rendben (FYI: a gdm-től túlzottan híznak a babák, rossz hatással lehet az idegrendszerükre, koraszülést okozhat, ilyesmik). Szülés után a placentámat mutogatták a rezidenseknek, hogy "na ezen a placentán látszik, hogy a kismama odafigyelt a diétára". Nem tehetek róla, abban a kiszolgáltatott helyzetben, hulla fáradtan, kiterülve a szülőágyon még ez is jól esett és büszkeséggel töltött el. Próbáld ki egy hétig, hogy óramű pontossággal eszel, akármilyen éhes vagy, falatra kiszámolod ebédre az 50g szénhidrátot...és lapátold vissza a többletet a tálba...könnyfakasztó. Ezúton is minden tiszteletem a cukorbetegeknek, inzulin rezisztenseknek és mindenkinek, aki diétára kényszerül (nem választja, az tök más), ezt egy életen át csinálni brutális lehet. Főleg, hogy közben kínálgatnak mindenfélével, hiába mondod, hogy nem ehetsz...nem értik, hogy ebben a helyzetben nincs "csak egy falat". És a várandöst mindenki eteni szeretné...
Elvileg ez a dolog szülés után elmúlik, 2 hónap múlva kell majd kontrollra mennem, kiderül. Ezeket leszámítva tényleg minden oké volt, mondhatom, hogy könnyen megúsztam az egészet, másoknak ezerszer keményebb dolgok jönnek közbe, én meg itt nyígok egy kis diéta, meg gomba miatt. Nem szeretném, hogy bárki így értse. Mindezt csak azért osztom meg, mert ahogy írtam, annyira, de annyira egyedül van ezekkel az ember, amikor terhes, és annyira igazságtalan ez az egész rendszer, meg a társadalom a kismamákkal szemben. Pedig mennyi minden zajlik le a testünkben, a lelkünkben. A terhesség pszichésen az egyik legmegterhelőbb dolog szerintem. Szinte képtelenség feldolgozni, hogy egy új ember növekszik benned, és azt is, hogy mennyi baj történhet. Kontrollálni kell a félelmeket, és azt nem lehet úgy, hogy elvárásoknak próbálsz megfelelni, meg ki vagy szolgáltatva az orvosok hangulatának, meg mindenki másnak is. Pedig brutálisan ki vagy szolgáltatva. Még egy ilyen "egyszerű" terhesség is, mint az enyém, kiszolgáltatottá tesz, nagy önfegyelmet igényel (fu de nem szeretem ezt a szót, de mégis szükséges, hogy ne akard megfolytani a bunkó orvost egy kanál vízben), folyamatos önismereti munkát, na és tartani kell azt a képzeletbeli pajzsot, amit a kórházba menetelkor is elképzeltem, hogy kívül tartsa neked a negatív energiákat. Mert abból kapsz bőven. Sajnos ebben az országban más nem véd meg, csak magadban bízhatsz, meg abban akiben, vagy amiben hiszel, vagy ami megnyugtat. Ha ez egy gyerekkori kabalád, még az is többet ad, mint a magyar rendszer.
Megemlíteném még röviden, hogy az ember teste sokkoló változásokon megy keresztül, képtelenségnek és vérlázítónak tartom, amikor elvárják, hogy szülés után azzal foglalkozzanak az anyák, hogy hogy néznek ki. Nem csak az, hogy kinyúlik a bőröd, hatalmasak lesznek a melleid, mindenki úgy turkál benned, mint a hentes a húspultban dobálgatja a farhátat. Csak hogy aktuálisak legyünk.
Ugyanakkor. (Vigyor) A terhességet imádtam.
Hosszabban kifejtve, nagyon imádtam. Minden percét, a várakozást, nézni, hogy hétről hétre mennyi mindene fejlődik ki. Tudni, hogy na, ettől a héttől már dobog a szíve, pislog, lélegzik. Nézni az ultrahangon, hogy ott vannak az ujjacskái, a lábai, hogy rendben van a szíve, pisil, kortyol a magzatvízvől. Ez mind felfoghatatlan öröm volt, visszagondolva rá is meghatódom. Az arcát egyik ultrahangon sem láttuk, még a babamozin sem, mindig elbújt előlünk. Az utolsó ultrahangon a felső ajkát és az orrlukait láthattuk. Úgyhogy nagyon kíváncsiak voltunk rá. Egyébként szuper dolgom volt, a család, a barátok, mindenki elhalmozott minden jóval, szeretettel, segítséggel, figyelemmel. Cinti pedig szaladt, amikor koviubiért sóvárogtam, és röhögött rajtam (velem együtt), amikor kicsordult a könnyem, mert annyira izlett. Jókat röhögtünk rajtam. Meghatódtam azon, hogy amikor felemeltem egy cserepet a kertben, alatta szaladt egy pincebogár, két kicsi (általam pincebogár babáknak nevezett) pincebogárral a nyomában. Biztos voltam benne, hogy az anyjuk után szaladnak. Bőgtem. Vagy amikor egyik nap a teraszra ideszállt egy rigó, és azon sírtam, hogy mennyire szeretem az élőlényeket. (Minden nap ideszáll egy rigó. Sőt, néha kettő, meg egy cinke is.) Teljes valómmal átéltem, hogy a természet része vagyok. Igen, a koviubival együtt. 😃
Nem szeretném elrontani a végét, úgyhogy a gyermekágyas időszakot inkább külön írom majd meg, legyen elég ide a végére, hogy újra belevágnék. Ez a kis puha, szuszogó cukisággombóc most is épp itt alszik az ölemben, és minden mozdulatával, minden rezdülésével mozdulok és rezdülök én is, minden lehetséges szinten. Imádom.
Kép az instámról: kama_rokaprem
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése