Az év, aminek lassan ki sem mondjuk a nevét

2020 meglehetősen szarul indult. És kegyetlenül fosul is folytatódott. De valahogy ebben a tengermély, pusztulatos hányásban is voltak pozitív pillanatok, mi több, szerencsés és sorsfordító események, amikért halás vagyok és amik elkerülhetetlenül repítettek oda, ahol most vagyok, vagyunk.

Kezdődött a covid, még csak a hírekben néztük. Szilvi (Nagy Szilvi) már elég rosszul volt akkor. Néztük a híreket náluk, el sem tudtuk képzelni, milyen lesz. Milyen lesz a karantén, és milyen lesz, hogy ő már nem lesz velünk. Február elején veszítettük el, és azóta sem nagyon fogom fel, hogy ez hogyan történhetett. Sokat gondolok rá, sokszor jut eszembe, hogy vajon miket mondana bizonyos szituációkra, hírekre, mit tanácsolna, azzal az utánozhatatlan, Szilvis humorral. Mikor Mózi megszületett, megsirattam, hogy nem lehet most ő is itt, hogy velünk örüljön. Sokat tanultam tőle, sosem felejtem el a közös utazásokat, bulikat, tüntetéseket, filmnézéseket, a véget nem érő társasozós estéket, a munkát a Budapest Pride-nál, amikor együtt szomorkodtunk a választási eredményeken, vagy amikor izgatottan tartottunk hazafelé az Aurórából egy-egy eredményes meeting után. És annyit, de annyit röhögtünk, hogy elmondani nem tudom. Hálás vagyok a vele töltött időért.

2020 nem állt meg itt. Sosem felejtem el Garai Nóri aktivista társunkat és Khalil kollégámat sem, ők is 2020-ban hunytak el. Mind a hárman fiatalok voltak. Túl fiatalok. Döbbenet és óriási hiány maradt utánuk. Egész évre állandósult bennem a düh, meg a gyász, és ezek váltogatták egymást.

Közben pedig, mielőtt beütött a karantén, költöztünk egyet. Ez volt az egyik pozitív esemény. Nagyon jó kis kecót találtunk. A társasháznak van egy egész nagy kertje, és mi itt lakunk a földszinten. Szinte lett egy kertünk. Így egész jól el lehetett viselni a korlátozásokat és a home office-t. Nehéz volt, hogy nem találkozhattunk a családdal és a barátokkal, na de ezt mindenki átélte, nem részletezem.

És ha már család, megtettük az első lépéseket a gyerekvállalás felé. Jelentkeztünk örökbefogadásra. A költözéssel, nagyobb lakásban, kicsit stabilabb körülményekkel már reálisabb lett ez a régi vágyunk. Sokat beszélgettünk korábban, hogy miként is vállaljunk gyereket, végül úgy gondoltuk, hogy egyrészt nem elsődleges szempont a vérszerintiség, nem az alkot egy családot. Volt nagy izgalom, hogy azonosnemű párként mivel kell majd szembenéznünk a rendszerben, de azt kell mondjam, a Tegyesznél is és a Gyámhatóságon is mindenki, de tényleg mindenki szuper kedves és elfogadó volt. Teljesen úgy kezeltek minket, mint másokat. Annyi volt a különbség, hogy mi párként nem adhattuk be a jelentkezést alkalmasságira, csak egyedülállóként az egyikünk. Viszont a folyamatban együtt vettünk részt. Volt beszélgetés, kijöttek környezettanulmányt végezni, pszichológiai vizsgálat volt, és tanfolyam, 2 teljes hétvégén át. Utóbbit hadd emeljem ki, mivel már nem kötelező része a procedúrának, szerintem nagyon helytelenül. Minden szülőnek részt kéne vennie ezen, annyira sokat tanultunk, nem csak az örökbefogadásról, de gyermeklélektanról, előítéletekről, saját magunkról, a határainkról, a vágyainkról, a kapcsolatunkról, stb. Megismertünk nagyon klassz embereket, megosztottuk egymással a történeteinket, félelmeinket, reményeinket. És ezen a két hétvégén újragondolhattuk, hogy így is vállaljuk-e. (Ezt mondják is, hogy nem baj, ha 500-szor átgondolod, és akkor mondod, hogy mégsem, mert inkább légy őszinte és mondj nemet a folyamat alatt, mint már akkor, amikor esetleg ismerkedsz egy gyerekkel.) Hiszen az örökbefogadás nem egy rózsaszín, romantikus regény, pláne ha az ember nem csecsemőt fogad örökbe. (Nem gondolom, hogy akkor olyan könnyű, de egy 3-4 éves gyereket azért nagyon más lehet integrálni a családba, környezetbe, mivel jóval nagyobb pakkal érkezik.) Mi 0-4 éves kort adtuk meg, s mivel idősebb gyerekeket kevesebben vállalnának, ha odáig jutunk, valószínűleg ez alapján 4 éves gyereknél lett volna esélyünk, hogy szóba kerüljünk, mint lehetséges örökbefogadók. Szóval az első alkalom után hazafele ballagtunk, tele információkkal, történetekkel és kétségekkel. Vajon elég erősek vagyunk mi ehhez? Aztán arra jutottunk, hogy úgy gondoljuk, igen, és mivel eddig is mindig tudtuk valahogy, hogy merre kell mennünk, úgy érezzük, hogy ez a jó irány. Ha mégsem, akkor valami úgyis történni fog, ami leterel majd minket erről az útról. És így is lett. Mint a mesében, nem? Másnap jött a hír, hogy eltörlik az egyedülállók örökbefogadását, már hogy mostantól csak házaspároknak lehet majd. Én azt hittem, lefordulok a székről. Mi ugyan már benne voltunk a folyamatban, tehát elméletileg ránk nem vonatkozna a tiltás, csak az újonnan indított kérelmekre, de tudtuk, hogy ez ránk nézve nem túl bíztató, hiszen ettől kezdve szóba sem jönnek majd azonisnemű párok. Tulajdonképp a nullára redukálták az esélyeinket. Csak annyit mondtak nekünk, hogy eddig sem volt egyszerű, de most még nehezebb lesz. Ha egyáltalán valaha előkerülnénk egy gyerek kapcsán. Az alkalmassági végzést a törvény márciusi életbelépésének napján kaptuk kézhez, ez is olyan, mint valami hülye filmes húzás. "Persze, pont aznap?" De tényleg így volt. Alkalmasak vagyunk szülőnek, kezünkben a papír, de mától nem fogadhatunk örökbe. Szép, nem?

Visszatérve a hírekhez, igen, úgy gondoltuk, hogy ez a jel, a kis útjelzőnk, hogy talán mégsem erre kellene próbálkoznunk. Persze ez nem úgy megy, mintha egy árucikk lenne, hogy "oké, nem gond, megnézem másik üzletben". Ezt fel kellett dolgozni. Rendesen meggyászoltuk az "örökbe nem fogadott gyerekünket".  Megsirattuk, dühöngtünk, szomorkodtunk. De nagyon szerettünk volna gyereket, úgyhogy megpróbálkoztunk a másik úttal is. Elmentem nőgyógyászhoz, hogy minden rendben van-e, de talált egy miómát, úgyhogy azt mondta, ha gyereket szeretnék, a következő egy évben teherbe kéne esnem. A mellékelt három és fél kilós ábra tanúsága szerint hála Istennek, vagy a gondviselésnek, sikerült. Elég spiri gondolat, elismerem, de bevállalom, azt gondolom, hogy Momó így akart megérkezni hozzánk, nincsenek véletlenek. Minden nap hálás vagyok, hogy sikerült, itt van és egészséges. Na de az már 2021-hez tartozik. Ha lesz még rá lehetőség, továbbra is szívesen fogadnánk majd örökbe, reméljük, hogy visszavonják ezt a kirekesztő, teljesen logikátlan törvényt.

Az, hogy részt vehettünk az örökbefogadási alkalmassági folyamatban, még így is egy nagyon pozitív része volt az évnek, mert ahogy írtam, rengeteg tudással és élménnyel gazdagodtunk, formálta a gondolkodásunkat, másképp értékeljük a jelenünket.

2020 nem állt meg itt. Cinti nagymamája szeptemberben kórházba került combnyaktöréssel. Megoperálták, hazajöhetett és szerencsére megúszta a covid-ot. Ezután egyre gyengébb lett sajnos, és 2021-ben őt is elvesztettük. Sokat emlegetjük, nagyon nagy egyéniség volt, jó dumás, vagány nagyi. Momót nem láthatta, de a pocakomat még igen. Nagyon örült a dédunokának.

2020 nem állt meg itt. December 22-én anyu elesett és fájlalta a lábát. Pár éve már eltört neki ugyanez a lába. Második, vagy a fene tudja már hanyadik hulláma volt a covidnak, még oltás nem volt. Úgyhogy anyu nem akart orvoshoz menni, hiába győzködtük. Végül februárban csak elment megnézetni, kiderült, hogy el volt törve, csak szerencséje volt, hogy nem mozdult el és rendesen összefort. Na szóval itt már csak reménykedtünk, hogy nem ömlik be több szar az ajtón.

De hogy pozitív vége legyen, az évet, aminek a nevét lassan ki sem fogjuk mondani, családi szilveszteri bulival, kék kölyökpezsgővel, társasozással zártuk.