2022. július 5., kedd

8 hónap

Momó 8 hónapos. Nagyon-nagyon rohan az idő. Baba mellett ezt különösen jól lehet látni és érezni. És már most túl vagyunk sok mindenen. Egy rakás ügyintézés, covid, kis balatoni utazás, az első fogacskák kibújása. És előbújások, persze.

Micsoda átvezetés, éppen Pride hónap van. 🙂 Babával az élet állandó coming out. Mert elsőre azt gondolja mindenki, hogy férjnél vagy, vagy hogy legalábbis a másik szülő férfi. Mióta terhes lettem, kb 8-szor kellett hivatalos keretek miatt előbújnom. Orvosok, védőnő, gyerek papírjainak intézése. Ez csak egy gyors számolgatás, lehet, hogy több is volt. És ebben nincs benne, hisz nem tudom megszámolni azokat az alkalmakat, amikor a zöldségesnek, a szomszédoknak, stb... Nekik persze nem "muszáj", de én úgy vagyok vele, hogy nyíltan beszélek rólunk, mert én is így érzem jobban magam és a gyerekeknek sem szeretném azt sugallni, hogy szégyellni kell magunkat, vagy titkolózni kell. Sosem muszáj előbújni, én is csak akkor teszem, ha biztonságosnak érzem. Volt már olyan, hogy ha úgy adódott, csak annyit mondtam, összetett a story.

Lényeg a lényeg, eddig sehol semmi gond nem volt (lekopogom jól). Még a névváltoztatás is simán ment. Miért kellett névváltoztatás? Automatikusan nem kaphatja meg a gyerek a bejegyzett élettárs vezetéknevét, csak úgy, hogy a születési neve megváltozik. Mi azt szerettük volna, hogy mind a kettőnk vezetéknevét megkapja. Ez nagyon fontos a gyereknek is, és a társszülőnek is, az összetartozást jelképezi. Lelkileg sokat jelent, ugyanakkor pl egy nyaralásnál is jól jön, vagy a gyerekorvosnál, hogy látszik, egy család vagyunk. Lehet, hogy amúgy sem kérdezősködnének, de azért jobb így. Szóval az anyakönyvi osztálynál kellett kérvényezni, egy egyszerű indoklással, amiben leírtam, hogy szeretném, ha a bejegyzett élettarsam nevét is viselné a gyermekem. Cintinek pedig írnia kellett egy nyilatkozatot arról, hogy ezt ő is így szeretné és nem sérti a személyiségi jogait. Lol. Hát volt egy pici izgulás, mert ezt a minisztériumban engedélyezik, a nemtommelyik főispán vagy nagyságos úr rezidenciáján, de szerencsére nem volt gond. Mondjuk jobban jártak, mert olyan botrányt csináltunk volna, hogy ihajj. 😂

Úgyhogy telik az idő, amint írtam. Momó ücsörög, van 2 foga alul, négykézláb áll, még nem halad előre, csak hátra (ooops, a kis libsi), gagyog, nagyokat nevet és imádja a kutyákat meg a cicákat. Szerintem ilyenkor még nem dől el, hogy kutyás, vagy cicás valaki. 😸🐕 Ezen kívül volt még egy rakás oltása, kiluggatták szegényt, mint a tűpárnát (családbarát kormányunknak hála, vagy 130 ezer forintba kerülnek a választható oltások, amit igazából alapnak vesznek, hogy beadod, nagyon nem kérdezgetik, hogy szeretnéd-e, na mindegy is).

A kedvencem, amikor altatom Motyót, szopizik, már lenyugodott és szuszog, egyszercsak kiköpi, felnéz rám, mosolyog egyet, mintha azt mondaná, "hát nagyon jó itt lenni", aztán visszafekszik, és szopizik tovább. Nagyon kifejezően kommunikál egyébként. Tegnap este Cinti hazajött a munkából, Momó meglátta, visongva, ugrálva, vigyorogva örült neki. Majd kibújt a bőréből örömében. Imádja a bátyját is, úgy nézi mindig, mint az istent. Felismeri azokat, akikkel gyakrabban találkozunk, úgyhogy a kis barátai Ádám, Lia, Ábel is nagy kedvenc. Meglátja őket és már vigyorog. Nagyon figyel a kinti hangokra, kutyák, babák, sziréna, bármit hall, néz az ablak felé és mondja rá: hő, hő. Vagy ezt a kánikula miatt mondta? Lehet. 😃

Szóval telnek a napok, most kicsit kevesebb energiám és időm volt tanulni, de lelkesen csinálom azért és imádom.

Fáradt vagyok sokszor, de boldog, és bár nyomaszt az, ahogy ez a kormány velünk bánik, próbálok és próbálunk arra fókuszálni, hogy mindannyian a lehető legkiegyensúlyozottabbak legyünk és megtaláljuk a pozitív dolgokat. És ugyan már nem vagyunk a pride csapat része, a magunk módján próbálunk tenni az lmbtq ügyért. Például előbújásokkal. Ez az időszak a pride-nál mindig a legmegterhelőbb, úgyhogy innen is kívánunk sok erőt nekik, és egy szuper, atrocitásmentes, boldog, felszabadult felvonulást mindenkinek. 🏳️‍🌈❤️

2022. május 10., kedd

Otthon, együtt


A kórházban mindenki nagyon kedves, leszámítva azt az egy orvost, akit korábban említettem. Annak ellenére, hogy sorban mondanak fel a dolgozók a szülészeten és az osztályon is, tartják a frontot. A rendszer hianyosságai nem teszik könnyebbé sajnos az első 2-3 napot, amit a babával töltesz, az egész olyan, mint egy túlélő túra. Elindulsz, tudod, hogy végig kell csinálnod, akármi legyen. Kezdve azzal, hogy nincs az osztályon se wc papír, se szappan, mindent magadnak kell vinni. Ezt azért tessék ízlelgetni. Kislámpa nincs, éjjel a zuhanyzóban felkapcsoltuk a villanyt, résnyire nyitottuk az ajtót, ez volt a megoldás. Mivel több ágy van a szobában, mint amennyi kényelmesen elfér, egymás táskáit, bőröndjeit és babáit kerülgettük 3 napig. A reggeli és a vacsora elég karcsú, jobban jársz, ha viszel, vagy otthonról hoznak. Én egyszer kaptam ebédet, az nem volt olyan rossz, bár én nem vagyok válogatós és a spenótot is szeretem. Volt nálam pár protein szelet, és gyümölcslé. Elvileg hazamenetel előtt meg kéne vizsgáljon nőgyógyász. Ez nem történik meg, de a zárójelentésen az áll, hogy megvizsgáltak és minden rendben. De nem kérdezel rá és nem teszel panaszt, mert úgyis csak leszólnának. Lényeg, hogy egy olyan szar álomban vagy, amin túl kell lenni, és minden sejteddel könyörögsz, hogy hazamehess végre. Na de nyugi, ki is dobnak, percre pontosan. A hazamenetel a legjobb része a bentlétnek.
Unokatesóm fuvarozott haza minket, hozott nekem egy brutál finom turmixot, soha nem felejtem el, annyira jól esett. Szerintem ilyen lehet, amikor hajótörést szenvedsz, megtalálnak pár nap után, és kapsz valamit inni/enni végre. Közvetlenül a szülés után ilyen volt az is, amikor az osztályra leérve egy nővér megkérdezte, hogy éhes vagyok-e. Mondtam, hogy nagyon, és azonnal hozott egy zsömlét papírtányéron, feltépős halkrémmel, meg egy paprikával. A gesztust értékeltem, nyilván kb rágás nélkül tömtem be az egészet, de a rendszer meg kapja be, hogy szülés után ettől kéne erőre kapni... Szóval a hazamenetel. Momó begyömöszölve a meleg ruhába, pislogott az autósülésben, de szerencsére hamar elaludt. Én féloldalasan a seb miatt, nagyon fáradtan, de izgatottan és boldogan "ültem" a kocsiban. Cintin is látszott, hogy boldog, hogy végre együtt lehetünk, 2 napig nem jöhetett be hozzánk. Mind a ketten izgultunk nagyon. Úgy emlékszem, be nem állt a szám, mindent el akartam mesélni nekik. Nagyjából azt, amit a blogon azóta meg is írtam a szülésről.
Az első pár éjjel otthon nem sokat aludtam, bár azért Momó már elég hamar volt, hogy aludt 4 órát egyben, egyszer még volt, hogy 6 órat is. (Jelentem, ez azóta elmúlt, a 4 órának már örülök, ha megesik.) Szóval pár hétig teljesen összefolytak a nappalok és az éjszakák. Elvesztettem a fonalat, hogy milyen nap van, és teljesen a jelenben tudtam csak létezni. Nem tudtam, mi lesz holnap, csak hogy ebben a pillanatban mi van. Küzdöttem a fájdalmakkal, és közben próbáltam felfogni, feldolgozni mindazt, ami történt. Brutális sokk volt a szülés, ahogy írtam már, de ezt csak utána fogtam fel. Napokig, hetekig folyamatosan beszélnem kellett róla, mert villanásokként törtek fel az emlékképek. Ez együtt a friss gátsebbel és a szoptatás kezdeti fájdalmaival, plusz az alváshiánnyal, egy elég ütős kombó. Nem túloznak a cikkek, amikben azt írják, hogy a gyermekágy egy nagyon érzékeny időszak. Tiszta PTSD az egész. Akkor is, ha nem volt semmi rettenetes a szülés közben. Egyszerűen annyira felfoghatatlan, ami veled történt, hogy vissza kell térj valahogy a testedbe és ez időbe telik.
A szoptatás kicsit nehezítve indult nekünk, mert Mózi nyelve le volt nőve. Mivel ezt nem vették észre még az elején, és én sem nézegettem, az első mellretételtől sebes lett a mellem. Először nem sokat segítettek a kórházban, 5 mondatban elmondták, hogy kell csinálni, segítettek rátenni a cicire, aztán onnantól egyedül próbálkoztam. Kínszenvedés volt. Fájt, hogy legszívesebben visítottam volna. Először kb olyan délután fél 5 körül szopizott, aztán folyamatosan próbálgattam. Estefelé körbejártak a csecsemősök, mondtam, hogy fáj és sebes. Akkor kezdtek jobban foglalkozni velünk, és az esti vizitnél az orvos megnézte és végül felvágta a nyelvét. Ez igazán gyorsan megvolt, nem fájt Momónak, viszont utána nagyon fura lehetett neki. Hiszen egész addig sosem tudta előrenyújtani a nyelvét, most meg hirtelen össze-vissza ment a szájában. Így indultunk neki a szopizás megtanulásának. Nem ment, legalábbis ami engem illet. A tej beindult, Mózi szopizott, de nekem rettentően sebes volt a mellem, és fájt, mint a veszedelem. A csecsemősök segítettek, hogy így meg úgy tegyem. Második éjjel már nem bírtam, fizikailag és lelkileg is kikészültem, hogy nem megy. Úgyhogy fél éjszaka a csecsemősöknél ültünk, bőgtem, ők meg segítettek mellre tenni. Örök hálám nekik, nagyon kedvesek voltak! Aztán otthon folytatódott a kín. Csak sebes volt, csak fájt, úgyhogy hívtunk szoptatási tanácsadót. Ő még rengeteg mindent elmondott a szoptatásról, megtanított még más pozíciókat is, és rá 2 napra végre elmúltak a sebek a melleimről. Egyszer kezdett becsomósodni oldalt az egyik, de a tanácsadónak hála, tudtam, hogy mit kell tennem, hogy kell fordítanom a babát szopizáskor, hogy elmúljon. Így ebből nem lett gond. Fájni viszont még mindig nagyon fájt, amikor rátettem a cicire, valószínűleg még nem volt tökéletes a technikánk. Ezt a fájdalmat úgy kell elképzelni, mintha valaki kést szúrna bele, szóval rengeteget sírtam és próbáltam nem túl hangosan szentségelni. A második hónap végére mondom azt, hogy belejöttünk, mert akkor kezdett enyhülni ez. Azóta viszont ki merem jelenteni, hogy profik vagyunk, és a csodánkra jár a gyerekorvos és a védőnő, hogy csak anyatejjel mennyit hízik, 3 hónaposan 6 kiló, 4 hónaposan 7 kiló fölött jártunk. Sószsák.
A másik dolog, amire nem készítenek fel, az az alfeled teljesen kaotikus állapota. Igen, az első hetekben bepisilsz, ha nem sietsz a wc-re bekakilsz, és non-stop fingassz, mintha a pop corn pattogna a mikróban. Nem tudod visszatartani. És ez lassan enyhül. Nekem mindig nagyon gyanúsak azok a videók, amikben az anyukák bemutatják az első napjukat a babával otthon, tökéletes sminkben, tökéjjre organizáltan, smootie-t mixelve, labradort sétáltatva... Na ne. Ez vagy kamu, vagy nagyon durva teljesítménykényszer. De ez csak az én véleményem, mert én a klotyóra alig tudtam kivonszolni magam és folyt a könnyem. Meg a vérem. Olyan voltam, mint egy csatatér. A testem teljesen kikerült az irányításom alól és most, fél évvel szülés után sem százas még. A szelek már nem bántanak annyira és mindent vissza tudok tartani, de már nem olyan sokáig, mint régen. A hegem néha még mindig húzódik, érzem pl ha törökülésben ülök. De hol van ez az első napokhoz képest...
Az, hogy mi történik otthon az első hetekben, épp annyira meghatározó, mint maga a szülés. De ezzel olyan keveset foglalkozunk. Persze, szó esik róla, de szerintem nem elég hangsúlyos. Hetekig tartott ez a kimerült, sokkos állapot. Alvásból most sincs sok, de már belejöttünk a dolgokba. Jövünk-megyünk, elkezdtük megkínálni almával, répával, szóval minden szuper. Annyit eszem, mint egy mangalica, Mo pedig rengeteget szopizik. Éjjel minimum 4-5-ször, úgyhogy muszáj vagyok enni. A cukor vizsgálatot halogatom, képtelen vagyok rávenni magam, meg a 75g glükóz se vonz. Rágondolok és hányok.
Viszonylag rég óta írogatom ezt a bejegyzést, most Motyó fél éves. Tegnap voltam kontrollon és kiderült, hogy a fentebb említett "a hegem még néha húzódik" azért van, mert kinyílt a sebem, szóval jövő héten megyek visszavarratni a hüvelyfalam. Állítólag ez ritka, és nem is mondta a doki, hogy mitől lehet, egy tüsszentéstől is szétjöhet. Mondjuk gyanítom, hogy a rezidens, aki varrt, még nem volt túl gyakorlott. Mi tagadás, magam alatt vagyok és bár tudom, hogy másoknak sokkal rosszabb is szokott lenni és van akinek nem lehet gyereke, szóval igen, boldog vagyok, de mégis nagyon szar, hogy megint fájni fog és megint lábadozhatok és megint szét kell raknom magam idegenek előtt és turkálni fognak bennem. Bocs, hogy ilyen szókimondó vagyok, de ez történik minden egyes emberrel, aki szül. Magyarországon egy bontott csirke vagy, egy darab hús, egy futószalagon száguldó munkadarab. És miután hazamész, ebből próbálsz visszaépülni boldog, egészséges (mentálisan és fizikailag), aktív, vonzó, sikeres felnőtt emberré.
Ami segít az egy elfogadó, türelmes partner, barát, vagy családtag aki veled van, más szülők társasága (akik keresztülmennek nagyjából ugyanazon), és valami tevékenység, ami kicsit kikapcsol, ha csak 20 percre, akkor annyira. Nekem ez most az online webdesign tanfolyam, amivel lassan, de haladok. Esténként, amikor Momó alszik, nekiülök és csinálom. Van, hogy csak egy órát, van, hogy többet. Jó érzés valami mással is foglalkozni.
Szóval egészében nézve minden szuper és nekem nagyon jó dolgom van, és a legfontosabb, hogy Momó egészséges, a többit meg kibírom nyilván. Csak azt próbálom érzékeltetni, hogy a sima felszín alatt mindenki a sebeit nyalogatja, maximum nem mondja, vagy magának sem ismeri be, hogy megsérült. Nekem szerencsém van, mert nálunk itthon valid szarul lenni és nem az a reakció, hogy szedd össze magad. Nem ciki segítséget kérni, és elesettnek lenni. Nem ciki orvoshoz menni, nem elvárás, hogy erős legyél. Az idő nagy részében jól vagyok, de vannak nehezebb napok, vannak félelmek és nehézségek is. De előbb-utóbb mindig keresem a megoldást. A blogolás is egyfajta válasz a feszkóra. Átgondolom, kiírom, megosztom. Online ventillálok. Ha pedig valaki hasonló helyzetben van, elolvassa pont ezt, és jót tesz neki a tudat, hogy nincs egyedül, akkor már kettőnknek segített ez a bejegyzés.

2022. március 10., csütörtök

Terhesség és tabuk

A szülésemet már blogra vetettem, nehogy elfelejtsem az apró részleteket, na meg hogy fel tudjam dolgozni az egészet. A gyermekágyról is tervezek írni, az sem egy sétagalopp, de most előbb még jöjjön a terhesség, a rózsaszín, filter nélküli valójában. Igen, azt gondolom, hogy nagyon torz kép él az emberek fejében a terhességről, a terhes nőkről, és ennek megfelelően sok a tabu, az elvárás, a tévhit, de legfőképp talán a tudatlanság. Minden terhesség más és más, plusz rengeteg dolog történhet közben, szóval furcsa is lenne, ha mindenki mindent tudna róla, nincs ilyen irreális elvárásom. Ez egy misztikus és különleges történés, az biztos, mindenki kapni akar az eseményből, ha másképp nem, akkor úgy, hogy letaperolja a hasadat. Szóval jó lenne, ha legalább valamennyire képben lenne mindenki, és természetesen a legjobb lenne, ha nem csak a sztereotípiákat ismernék (pl. hogy a terhes nő egy agyament hormon bomba). Ehhez talán segíthet, ha minél többen megosztják a terhességük történetét.
Végig kísértem a terhességet, és ott voltam, amikor a nagy fiam született, s most ezt az oldalt is átéltem, úgyhogy több szemszögből van tapasztalatom. Amikor valaki gyereket vár, mindenki izgatott lesz, és persze aggódnak érte, féltik, tudják, mennyi baja lehet, mégis van egy olyan alap elvárás, hogy az anya ragyogjon a boldogságtól és mindent példás nyugalommal viseljen, tűrjön. Ez a dolga. Mert milyen udvariatlan lenne azt válaszolni, ha megkérdezik, hogy érzi magát, hogy "köszönöm kérdésed, így a harmadik trimeszterben brutális aranyerem van, a szétrepedt bőrömről és a kéztő alagút szindrómáról nem is beszélve". Úgyhogy általában csak annyit válaszolunk, hogy minden rendben, nagyon várom már a babát. Ami így is van, de közben annyira egyedül vagy a testedben zajló változásokkal, hogy az egésznek olyan a hangulata, mintha egy idegen bolygóra kerültél volna. Most nem azt mondom, hogy mindenkinek a pofájába kell vágni az összes egészségügyi nyűdödet. De ahogy fentebb írtam, ez a toxic pozitivity plusz terhet rak a kismamára. Na de most lépjünk ezen túl egy kicsit, mert ez a téma egy külön bejegyzés lehetne, elvégre mégiscsak közjószágról van szó...(megazajó@&+%#) Ebben a bejegyzésben leírom a saját storym, megint csak azért, hogy el ne felejtsem, és ha valakinek hasznos lesz, vagy érdekes, az csúcs. 

Onnan kezdeném, hogy öszességében nyugodt terhességem volt, pár kanyartól eltekintve. A pozitív teszt után nem sokkal elmentem a nőgyógyászhoz, hogy megnézze, minden oké-e. Megállapította a terhességet, azt hiszem 9 hetes volt, de nem volt azért minden oké. Jó helyen tapadt meg, de a petezsák (mert ilyenkor még "csak" ennyi az egész) a szó szoros értelmében nem volt kerek. Úgymond lapos volt. Ez valami hormonális dolog, kaptam rá progeszteront. Ezt állítólag majdnem mindenki kap, de azért be voltunk szarva. Két hét múlva kellett visszamenni, hogy lássuk, segített-e. Amikor ehhez a vizsgálathoz épp a vetkőzőben hajtogattam a gatyámat, hallom, hogy mondja a doki az asszisztensnek: "na mindjárt meglátjuk, megmaradt-e". Hát ez volt az első sokk élményem. Nem akarom túlmagyarázni, szerintem érthető, hogy miért. Szerencsére minden oké volt, de egy kicsit megrendült a bizalmam az orvos felé. (Több más gondom is volt vele, pl annyira visszataszító volt, hogy hátradőlve, terpeszülésben motyog orvosi szakszavakat, hogy véletlen se értsem meg amit mond, de érezzem, hogy ő mekkora szaktekintély...) Szerencsére ettől az egy kis dologtól eltekintve Mózival amúgy minden rendben volt végig. Velem nem annyira, de menjünk időrendben.

A következő lelki megrázkódtatás a magyar szülészeti ellátással való szembesülés volt. Amikor rádöbbentem, nincs már köztes lehetőség, vagy ügyeleten kell szülni a körzetes kórházban, vagy lehet menni magánba, alap hangon ötszázezer és egymillió forint körül, attól függően, hogy akar-e az ember választott orvost. Mivel ügyeleti szülést már láttam, és nem volt egyáltalán emberséges, LMBTQ emberként egy ponton kifejezetten kellemetlen volt, reménykedtem, hogy van valami középutas megoldás. Egy kórház volt, ami a szemlélete miatt úgy gondoltam, jó lehet, ez a Szt István volt. Úgyhogy néhány hét utánajárással kiderítettem, szülhetek ott, ha a terhesgondozást végző orvosom ott dolgozik. Ha nincs épp ügyeletben, akkor sem ő lesz ott, mert azt úgy már nem lehet, de legalább abba a kórházba mehetek. Az én orvosom nem dolgozott ott, úgyhogy új doki után néztem. Sikerült is, hála a facebooknak, találtam egy orvost itt a közelben, akit nagyon sokan ajánlottak. Ő ajánlott szülésznőt az említett kórházban, és végül nem ezzel az orvossal, de az ajánlott szülésznő segítségével szültem, s mivel indított szülés volt, elcsíphettük a műszakját. Így legalább egy valakit ismertem előre. De ez hetekig tartó utánajárást jelentett, miközben végig azon stresszeltem, vajon sikerül-e, vállalnak-e, van-e még hely, változik-e még a rendszer őszig, stb. Ez az utolsó hétig elkísért! A legvégén már nem fogadták a körzetileg nem oda tartozókat, és már befogadó nyilatkozatot sem lehetett kérni. Én még az utolsó perceben kaptam, a szülés előtt pár nappal, szóval piszok mázlim volt. Gondolhatjátok, hogy jó lehet úgy várni a szülést az utolsó napokban, hogy igazából bármikor mondhatják, hogy nem mehetsz oda. Emiatt az egész miatt a terhesség elején sokat sírtam, a végén meg be voltam szarva, egyáltalán nem éreztem, hogy a rendszer értünk volna, vagy rólunk szólna.

Az első trimeszter az intézményi parát leszámítva elég nyugis volt, émelygésen kívül azt hiszem nem volt más fizikai dolog. Egyébkén nekem már az első héten jelentkezett ez, némi hasszurkálással. Szóval nagyjából azonnal biztos voltam benne, hogy sikerült. Kimondhatatlanul boldogok voltunk. Aztán a 12. hétig csuriban volt a kezünk. Gondoltam, hogy ha ennyire lazán megy minden, már a hatodikat kéne szülnöm. Haha, persze. Jött is mindjárt egy kis hüvelygomba. "Hát de mibe ültél bele? Vigyázni kell!". Semmibe. Ez vele jár. Felborul a hüvelyháztartás. Nagyon sokaknak van. Csak erről nem beszélünk, "mer' undi". Na meg mint utóbb kiderült, ez lehetett a terhességi cukorbetegség miatt is. De mielőtt erre rátérnék, még nyáron a kocsiban a klímától megfázott a kezem, az ínhüvelygyulladásos. Ok, ez nem terhességgel összefüggő dolog, de hát ilyenkor ugye nem lehet fájdalomcsillapítót szedni. Aki tudja, hogy milyen szinten tud fájni egy ilyen gyulladás, az érti... Ezzel aztán megjártam a reumatológiát, és a szabadság után lett még egy hét kényszerpihenőm... Sebaj, legalább ezidő alatt csináltam egy klassz kis excel táblázatot a babakelengyék beszerzéséhez. Jajj, de jó volt kiülni a teraszra tervezgetni! Sosem gondoltam, hogy valaha örömet okoz majd excel táblázatot szerkesztgetni. :)

A 24. héten kellett elmenni a terheléses cukor vizsgálatra. Ez az a fenomális dupla vérvétel, amikor először éhgyomorra lecsapolnak, aztán betolsz egy laza 75 gramm glükózt, és 2 óra szédülve pislogás után megint jön a tű. Na, hát ha valamitől nem tartottam a terhesség alatt, akkor az a terhességi cukorbetegség (=gdm) volt. Nem eszem cukrot, terhesség előtt néha előfordult, de azóta nem, fehér lisztet is ritkán, szóval nyugodt voltam. Aztán megjött a labor...9.6. Az sok. Lehetett volna rosszabb is, de ez már bőven sok, inzulin rezisztencia szint. Kezdtem parázni. Nyugtatgattak, hogy áh ez nem vészes, aztán a diabetológus kapásból azt mondta, hogy diétázzak, mérjem a cukrom és ha 7 fölé megy, inzulint kapok. Mondanom sem kell, beszartam. Addigra, mire fogadni tudtak az állami rendelésen, alapból eltelt 3 hét. Nagyon féltem, hogy bajunk lesz. Azt nem mondták, hogy és mint egyek ezután, csak hogy 160 gramm szénhidrátot egy nap. A dokiból úgy kellett kihúzni minden információt. 5 perc alatt le akart rendezni. Egy hét pánikban telt, próbáltam matekozni az ételekben lévő szénhidrát grammokat, minden étkezés előtt fél óra volt legalább, mire összeraktam. Falatonként. Közben sírtam, dühöngtem, és kiolvastam az internetet, kerestem a miérteket és a hogyan továbbot. No, akkor világossá vált, hogy hiába nem ettem cukrot, sportoltam, stb., 35 fölött, cukorbeteg felmenőkkel szinte borítékolva volt, hogy kijön ez a nyenye. Í.J., mondhatnánk (így jártam). Méregettem a cukrom szorgalmasan, vegyesen jó és rossz eredménnyel. A doki persze rögtön dobta az inzulin kártyát. Nekem ez kicsit sietősnek tűnt, és mivel végre ott volt a dietetikus is, kértem tőle időpontot, hogy segítsen a diétával. Így kaptam még egy hetet, hogy próbálkozzam. A vele való kis konzultáció aztán nagyon meglepő volt. Azt mondta, nem kell méregetnem, hogy miben mennyi szénhidrát van, egyek fehér zsömlét, ne aggódjak. "Igaz, ő nem ért a terhességi cukorhoz". Micsooodaaa? Na ez után felhívtam a nőgyógyászt, hogy nekem itt inzulint akar adni a doki, a dietetikus meg fehér zsömlével kínálgat, és saját bevallása szerint nem nagyon ért a terhesekhez. Mehettem magánba. Nem volt más választás, ugyanis államiban a legtöbb helyen bezárt a diabetológia, mert átvezényelték a dolgozókat covid osztályokra. Viszont magánban aztán végre további vizsgálatok után helyretették a diétámat és sikerült elkerülni az inzulint. No comment.

Ja, a "legviccesebbet" majdnem elfelejtettem. A diabetológus orvos megkért, álljak rá a mérlegre. Nem mondta, hogy hol a mérleg, keresni kezdtem, ott bóklásztam körülötte. Már körbejártam az egész szobát, amikor megláttam, hogy az asztala alatt van. Odamentem, s mondtam, hogy ott van az asztal alatt, gondoltam odaadja nekem. De ő nem figyelt, a dietetikussal beszélt. Megint szóltam, de semmi reakció, pedig csend volt, már a gépbe pötyögött valamit. Fogtam magam, és a doki mellett, a nagy hasammal féltérdre ereszkedve kihúztam a lába mellett az asztal alól a mérleget. Szeme sem rebbent. Mennyire alja már ez?

Visszatérve hát a diétára, az új dokival minden sokkal jobb volt. Eleve, hogy neki e-mailben kellett küldözgetni a heti eredményeket, nem kellett hetente becsattogni hozzá, megkönnyítette az életet. Nem csinált ám sokkal többet, csak kért egy spécibb vérvizsgálatot (ami eggyel több dologra vizsgál) és kicsit átbeszéltük, hogy mit és hogy csináljak. Hogy miért kell magán rendelésre menni személyreszabott kivizsgálásért, nem értem, ezt államiban is tudták volna teljesíteni. Minden esetre a segítségével nyugiban ki tudtam tapasztalni, hogy mit ehetek és mit nem. Nem mondom, voltak nehéz pillanatok, mert annyira nehéz volt nem enni amikor éhes voltam, és amikor ehettem, azt is csak megadott időben. Rengeteg ételt nem szabadott enni, és egy csomó dolgot nem bírt a cukrom alapból (pl paradicsom semmilyen formáját, pedig imádom, paprikát, savanyúságokat, szinte semmilyen gyümölcsöt). Így a harmadik trimesztert végülis a gramm mérleggel intenzív viszonyban töltöttem. Igaz, anyáztam neki elég sokat. Tudom, sokaknak még rosszabb és van, aki már a terhessége elejétől diétázik, inzulinozik, de ez akkor egyáltalán nem vigasztalt. Aki ismer, tudja, milyen szinten kajás vagyok. Viszont a sok macera megérte, semmi gond nem volt. Mózi rendben, méhlepény rendben (FYI: a gdm-től túlzottan híznak a babák, rossz hatással lehet az idegrendszerükre, koraszülést okozhat, ilyesmik). Szülés után a placentámat mutogatták a rezidenseknek, hogy "na ezen a placentán látszik, hogy a kismama odafigyelt a diétára". Nem tehetek róla, abban a kiszolgáltatott helyzetben, hulla fáradtan, kiterülve a szülőágyon még ez is jól esett és büszkeséggel töltött el. Próbáld ki egy hétig, hogy óramű pontossággal eszel, akármilyen éhes vagy, falatra kiszámolod ebédre az 50g szénhidrátot...és lapátold vissza a többletet a tálba...könnyfakasztó. Ezúton is minden tiszteletem a cukorbetegeknek, inzulin rezisztenseknek és mindenkinek, aki diétára kényszerül (nem választja, az tök más), ezt egy életen át csinálni brutális lehet. Főleg, hogy közben kínálgatnak mindenfélével, hiába mondod, hogy nem ehetsz...nem értik, hogy ebben a helyzetben nincs "csak egy falat". És a várandöst mindenki eteni szeretné...

Elvileg ez a dolog szülés után elmúlik, 2 hónap múlva kell majd kontrollra mennem, kiderül. Ezeket leszámítva tényleg minden oké volt, mondhatom, hogy könnyen megúsztam az egészet, másoknak ezerszer keményebb dolgok jönnek közbe, én meg itt nyígok egy kis diéta, meg gomba miatt. Nem szeretném, hogy bárki így értse. Mindezt csak azért osztom meg, mert ahogy írtam, annyira, de annyira egyedül van ezekkel az ember, amikor terhes, és annyira igazságtalan ez az egész rendszer, meg a társadalom a kismamákkal szemben. Pedig mennyi minden zajlik le a testünkben, a lelkünkben. A terhesség pszichésen az egyik legmegterhelőbb dolog szerintem. Szinte képtelenség feldolgozni, hogy egy új ember növekszik benned, és azt is, hogy mennyi baj történhet. Kontrollálni kell a félelmeket, és azt nem lehet úgy, hogy elvárásoknak próbálsz megfelelni, meg ki vagy szolgáltatva az orvosok hangulatának, meg mindenki másnak is. Pedig brutálisan ki vagy szolgáltatva. Még egy ilyen "egyszerű" terhesség is, mint az enyém, kiszolgáltatottá tesz, nagy önfegyelmet igényel (fu de nem szeretem ezt a szót, de mégis szükséges, hogy ne akard megfolytani a bunkó orvost egy kanál vízben), folyamatos önismereti munkát, na és tartani kell azt a képzeletbeli pajzsot, amit a kórházba menetelkor is elképzeltem, hogy kívül tartsa neked a negatív energiákat. Mert abból kapsz bőven. Sajnos ebben az országban más nem véd meg, csak magadban bízhatsz, meg abban akiben, vagy amiben hiszel, vagy ami megnyugtat. Ha ez egy gyerekkori kabalád, még az is többet ad, mint a magyar rendszer. 

Megemlíteném még röviden, hogy az ember teste sokkoló változásokon megy keresztül, képtelenségnek és vérlázítónak tartom, amikor elvárják, hogy szülés után azzal foglalkozzanak az anyák, hogy hogy néznek ki. Nem csak az, hogy kinyúlik a bőröd, hatalmasak lesznek a melleid, mindenki úgy turkál benned, mint a hentes a húspultban dobálgatja a farhátat. Csak hogy aktuálisak legyünk. 

Ugyanakkor. (Vigyor) A terhességet imádtam.

Hosszabban kifejtve, nagyon imádtam. Minden percét, a várakozást, nézni, hogy hétről hétre mennyi mindene fejlődik ki. Tudni, hogy na, ettől a héttől már dobog a szíve, pislog, lélegzik. Nézni az ultrahangon, hogy ott vannak az ujjacskái, a lábai, hogy rendben van a szíve, pisil, kortyol a magzatvízvől. Ez mind felfoghatatlan öröm volt, visszagondolva rá is meghatódom. Az arcát egyik ultrahangon sem láttuk, még a babamozin sem, mindig elbújt előlünk. Az utolsó ultrahangon a felső ajkát és az orrlukait láthattuk. Úgyhogy nagyon kíváncsiak voltunk rá. Egyébként szuper dolgom volt, a család, a barátok, mindenki elhalmozott minden jóval, szeretettel, segítséggel, figyelemmel. Cinti pedig szaladt, amikor koviubiért sóvárogtam, és röhögött rajtam (velem együtt), amikor kicsordult a könnyem, mert annyira izlett. Jókat röhögtünk rajtam. Meghatódtam azon, hogy amikor felemeltem egy cserepet a kertben, alatta szaladt egy pincebogár, két kicsi (általam pincebogár babáknak nevezett) pincebogárral a nyomában. Biztos voltam benne, hogy az anyjuk után szaladnak. Bőgtem. Vagy amikor egyik nap a teraszra ideszállt egy rigó, és azon sírtam, hogy mennyire szeretem az élőlényeket. (Minden nap ideszáll egy rigó. Sőt, néha kettő, meg egy cinke is.) Teljes valómmal átéltem, hogy a természet része vagyok. Igen, a koviubival együtt. 😃

Nem szeretném elrontani a végét, úgyhogy a gyermekágyas időszakot inkább külön írom majd meg, legyen elég ide a végére, hogy újra belevágnék. Ez a kis puha, szuszogó cukisággombóc most is épp itt alszik az ölemben, és minden mozdulatával, minden rezdülésével mozdulok és rezdülök én is, minden lehetséges szinten. Imádom.

Kép az instámról: kama_rokaprem


2022. január 12., szerda

Az év, aminek lassan ki sem mondjuk a nevét

2020 meglehetősen szarul indult. És kegyetlenül fosul is folytatódott. De valahogy ebben a tengermély, pusztulatos hányásban is voltak pozitív pillanatok, mi több, szerencsés és sorsfordító események, amikért halás vagyok és amik elkerülhetetlenül repítettek oda, ahol most vagyok, vagyunk.

Kezdődött a covid, még csak a hírekben néztük. Szilvi (Nagy Szilvi) már elég rosszul volt akkor. Néztük a híreket náluk, el sem tudtuk képzelni, milyen lesz. Milyen lesz a karantén, és milyen lesz, hogy ő már nem lesz velünk. Február elején veszítettük el, és azóta sem nagyon fogom fel, hogy ez hogyan történhetett. Sokat gondolok rá, sokszor jut eszembe, hogy vajon miket mondana bizonyos szituációkra, hírekre, mit tanácsolna, azzal az utánozhatatlan, Szilvis humorral. Mikor Mózi megszületett, megsirattam, hogy nem lehet most ő is itt, hogy velünk örüljön. Sokat tanultam tőle, sosem felejtem el a közös utazásokat, bulikat, tüntetéseket, filmnézéseket, a véget nem érő társasozós estéket, a munkát a Budapest Pride-nál, amikor együtt szomorkodtunk a választási eredményeken, vagy amikor izgatottan tartottunk hazafelé az Aurórából egy-egy eredményes meeting után. És annyit, de annyit röhögtünk, hogy elmondani nem tudom. Hálás vagyok a vele töltött időért.

2020 nem állt meg itt. Sosem felejtem el Garai Nóri aktivista társunkat és Khalil kollégámat sem, ők is 2020-ban hunytak el. Mind a hárman fiatalok voltak. Túl fiatalok. Döbbenet és óriási hiány maradt utánuk. Egész évre állandósult bennem a düh, meg a gyász, és ezek váltogatták egymást.

Közben pedig, mielőtt beütött a karantén, költöztünk egyet. Ez volt az egyik pozitív esemény. Nagyon jó kis kecót találtunk. A társasháznak van egy egész nagy kertje, és mi itt lakunk a földszinten. Szinte lett egy kertünk. Így egész jól el lehetett viselni a korlátozásokat és a home office-t. Nehéz volt, hogy nem találkozhattunk a családdal és a barátokkal, na de ezt mindenki átélte, nem részletezem.

És ha már család, megtettük az első lépéseket a gyerekvállalás felé. Jelentkeztünk örökbefogadásra. A költözéssel, nagyobb lakásban, kicsit stabilabb körülményekkel már reálisabb lett ez a régi vágyunk. Sokat beszélgettünk korábban, hogy miként is vállaljunk gyereket, végül úgy gondoltuk, hogy egyrészt nem elsődleges szempont a vérszerintiség, nem az alkot egy családot. Volt nagy izgalom, hogy azonosnemű párként mivel kell majd szembenéznünk a rendszerben, de azt kell mondjam, a Tegyesznél is és a Gyámhatóságon is mindenki, de tényleg mindenki szuper kedves és elfogadó volt. Teljesen úgy kezeltek minket, mint másokat. Annyi volt a különbség, hogy mi párként nem adhattuk be a jelentkezést alkalmasságira, csak egyedülállóként az egyikünk. Viszont a folyamatban együtt vettünk részt. Volt beszélgetés, kijöttek környezettanulmányt végezni, pszichológiai vizsgálat volt, és tanfolyam, 2 teljes hétvégén át. Utóbbit hadd emeljem ki, mivel már nem kötelező része a procedúrának, szerintem nagyon helytelenül. Minden szülőnek részt kéne vennie ezen, annyira sokat tanultunk, nem csak az örökbefogadásról, de gyermeklélektanról, előítéletekről, saját magunkról, a határainkról, a vágyainkról, a kapcsolatunkról, stb. Megismertünk nagyon klassz embereket, megosztottuk egymással a történeteinket, félelmeinket, reményeinket. És ezen a két hétvégén újragondolhattuk, hogy így is vállaljuk-e. (Ezt mondják is, hogy nem baj, ha 500-szor átgondolod, és akkor mondod, hogy mégsem, mert inkább légy őszinte és mondj nemet a folyamat alatt, mint már akkor, amikor esetleg ismerkedsz egy gyerekkel.) Hiszen az örökbefogadás nem egy rózsaszín, romantikus regény, pláne ha az ember nem csecsemőt fogad örökbe. (Nem gondolom, hogy akkor olyan könnyű, de egy 3-4 éves gyereket azért nagyon más lehet integrálni a családba, környezetbe, mivel jóval nagyobb pakkal érkezik.) Mi 0-4 éves kort adtuk meg, s mivel idősebb gyerekeket kevesebben vállalnának, ha odáig jutunk, valószínűleg ez alapján 4 éves gyereknél lett volna esélyünk, hogy szóba kerüljünk, mint lehetséges örökbefogadók. Szóval az első alkalom után hazafele ballagtunk, tele információkkal, történetekkel és kétségekkel. Vajon elég erősek vagyunk mi ehhez? Aztán arra jutottunk, hogy úgy gondoljuk, igen, és mivel eddig is mindig tudtuk valahogy, hogy merre kell mennünk, úgy érezzük, hogy ez a jó irány. Ha mégsem, akkor valami úgyis történni fog, ami leterel majd minket erről az útról. És így is lett. Mint a mesében, nem? Másnap jött a hír, hogy eltörlik az egyedülállók örökbefogadását, már hogy mostantól csak házaspároknak lehet majd. Én azt hittem, lefordulok a székről. Mi ugyan már benne voltunk a folyamatban, tehát elméletileg ránk nem vonatkozna a tiltás, csak az újonnan indított kérelmekre, de tudtuk, hogy ez ránk nézve nem túl bíztató, hiszen ettől kezdve szóba sem jönnek majd azonisnemű párok. Tulajdonképp a nullára redukálták az esélyeinket. Csak annyit mondtak nekünk, hogy eddig sem volt egyszerű, de most még nehezebb lesz. Ha egyáltalán valaha előkerülnénk egy gyerek kapcsán. Az alkalmassági végzést a törvény márciusi életbelépésének napján kaptuk kézhez, ez is olyan, mint valami hülye filmes húzás. "Persze, pont aznap?" De tényleg így volt. Alkalmasak vagyunk szülőnek, kezünkben a papír, de mától nem fogadhatunk örökbe. Szép, nem?

Visszatérve a hírekhez, igen, úgy gondoltuk, hogy ez a jel, a kis útjelzőnk, hogy talán mégsem erre kellene próbálkoznunk. Persze ez nem úgy megy, mintha egy árucikk lenne, hogy "oké, nem gond, megnézem másik üzletben". Ezt fel kellett dolgozni. Rendesen meggyászoltuk az "örökbe nem fogadott gyerekünket".  Megsirattuk, dühöngtünk, szomorkodtunk. De nagyon szerettünk volna gyereket, úgyhogy megpróbálkoztunk a másik úttal is. Elmentem nőgyógyászhoz, hogy minden rendben van-e, de talált egy miómát, úgyhogy azt mondta, ha gyereket szeretnék, a következő egy évben teherbe kéne esnem. A mellékelt három és fél kilós ábra tanúsága szerint hála Istennek, vagy a gondviselésnek, sikerült. Elég spiri gondolat, elismerem, de bevállalom, azt gondolom, hogy Momó így akart megérkezni hozzánk, nincsenek véletlenek. Minden nap hálás vagyok, hogy sikerült, itt van és egészséges. Na de az már 2021-hez tartozik. Ha lesz még rá lehetőség, továbbra is szívesen fogadnánk majd örökbe, reméljük, hogy visszavonják ezt a kirekesztő, teljesen logikátlan törvényt.

Az, hogy részt vehettünk az örökbefogadási alkalmassági folyamatban, még így is egy nagyon pozitív része volt az évnek, mert ahogy írtam, rengeteg tudással és élménnyel gazdagodtunk, formálta a gondolkodásunkat, másképp értékeljük a jelenünket.

2020 nem állt meg itt. Cinti nagymamája szeptemberben kórházba került combnyaktöréssel. Megoperálták, hazajöhetett és szerencsére megúszta a covid-ot. Ezután egyre gyengébb lett sajnos, és 2021-ben őt is elvesztettük. Sokat emlegetjük, nagyon nagy egyéniség volt, jó dumás, vagány nagyi. Momót nem láthatta, de a pocakomat még igen. Nagyon örült a dédunokának.

2020 nem állt meg itt. December 22-én anyu elesett és fájlalta a lábát. Pár éve már eltört neki ugyanez a lába. Második, vagy a fene tudja már hanyadik hulláma volt a covidnak, még oltás nem volt. Úgyhogy anyu nem akart orvoshoz menni, hiába győzködtük. Végül februárban csak elment megnézetni, kiderült, hogy el volt törve, csak szerencséje volt, hogy nem mozdult el és rendesen összefort. Na szóval itt már csak reménykedtünk, hogy nem ömlik be több szar az ajtón.

De hogy pozitív vége legyen, az évet, aminek a nevét lassan ki sem fogjuk mondani, családi szilveszteri bulival, kék kölyökpezsgővel, társasozással zártuk.