2021. november 26., péntek

Mózes születése 2021.11.05

Nagyon nyugodt terhességem volt, imádtam minden percét. Beavatkozásoktól mentes szülést szerettem volna, de az otthonszülést elsőre nem mertem bevállalni. Így jutottam a Szent István kórházba, ahol tudtam, hogy kórházi keretek közt ugyan, de lesz esélyem háborítatlanul szülni. Felkészülésként Cintivel részt vettünk az Örömteli szülés tanfolyamon, hogy amennyire csak lehet, magam irányíthassam a szülésem, és bármi történik, nyugodt tudjak maradni.

Október 31-re voltunk kiírva, de átszámolták végül november 4-re a terminust. GDM (terhességi cukorbetegség) miatt sajnos nem engedték, hogy tovább maradjon, mint a kiírt dátum, így november 4-én, csütörtök este be kellett feküdnöm ballonos indításra. Ez sajnos nagyon megviselt lelkileg, nagyon szerettem volna beavatkozások nélkül szülni, és így még egy éjszakát pluszban bent is kellett tölteni, ez nagyon elszomorító és ijesztő volt. Nem tudtam, mi fog velem történni, féltem, hogy belekerülünk abba a spirálba, ahol egyik beavatkozás hozza majd magával a másikat, és aminek a végén valami drasztikusabb beavatkozás áll. De elfogadtam a helyzetet, mert már nehezen cipeltem a pocakomban és vártam, hogy megláthassuk Momót. Egyébként az utolsó másfél hétben minden ismert módszert kipróbáltam, hátha beindul magától (lépcsőzés, fűszeres étel, torna, stb.), de nem akart. Úgyhogy november 4-én este otthon még egy finom vacsora, aztán taxi a kórházba, lesz, ami lesz.

Az ügyeletes orvos azzal kezdte, hogy a terhesgondozást végző orvosom hollétéről faggatott. Nem velem foglalkozott, hanem azzal, hogy miért nem jön be, ott szidta előttem. Elég kellemetlen volt, marhára nem volt ehhez kedvem. Látszott, hogy nem örül neki, hogy most velem kell foglalkoznia. Próbáltam elengedni... Aztán vizsgálatok jöttek (nem hiszem el, hogy 2021-ben még nincs más módja a méhszájvizsgálatnak, mint a manuális, erőszakos kínzás...), de még mindig semmi jele, hogy magától elindulna a dolog, úgyhogy aláírtam a papírokat, és elindultunk az úton. A ballonozás fizikailag is megviselt, miután feltették, este 10-kor, kb 45 perc múlva erős görcseim lettek. Úgyhogy ajánlottak valami fájdalomcsillapítót, hogy ne fáradjak ki reggelre. Elfogadtam, és így tudtam kb 5 órát aludni. Nagyon szédültem tőle, úgyhogy nem nagyon mertem felállni. Furákat álmodtam, nem volt mély alvás. De legalább valami. Hajnali 5-kor kivették a ballont, 4 cm méhszáj volt, jött a burokrepesztés. Utána várakozás, elindul-e a buli ennyitől. Éhes voltam, hatkor ettem egy mogyórovajas dugi-szenyát (nem szabadna enni, ez a protokoll, de már császárnál sem altatnak, szóval...), hogy legyen erőm szülni. Ki tudja, meddig tart majd, és már amúgy is hangosan korgott a gyomrom.

Sajnos nem indultak el a hullámok. Fél 8 körül beért a szülésznőm, az ő jelenléte nagyon megnyugtatott, végre volt ott valaki, akit ismertem és akiben megbíztam. Mivel nem volt semmi fájásom, mondta, hogy 10-ig várunk, de akkor kapom az oxitocint. Ekkor már kicsit úgy éreztem, nem is baj, történjen végre valami, essünk túl rajta, szeretném meglátni a kisbabánkat. Szóltam Cintinek, hogy jöjjön be, kb 20 perc és ott volt. Nagyon vártam már, hogy mellettem legyen, mert egész este és éjjel ott voltam egyedül a szülőszobában, fájdalmakkal, félelmekkel, a sötétben. 

10-kor visszajött a szülésznő, kaptam egy infúziót, aztán az oxitocint. 20 perc múlva már elég erős görcseim voltak. Lélegeztem, ahogy a tanfolyamon tanultam, és az nagyon sokat segített, vizualizációkat használtam, és végig tudtam, mi történik éppen, hol tart a folyamat, mi történik a testemmel. Elképzeltem, ahogy nyílik a méhszájam, mint egy virág, és engedtem, hogy jöjjenek az összehúzódások, mint a tenger hullámai. Hogy ennek köszönhetően, vagy sem, 10:50-kor már 7-8 ujjnyi méhszáj volt. Elég gyors eredmény, kb fél óra alatt. Folytattam a légzést és a többit, ez volt az egyetlen, amibe kapaszkodni tudtam, amiben biztonságot leltem. A vajúdás vége felé egyre nehezebb volt a légzést egyenletesen tartanom, mert a fájdalom már olyan erős volt, meg talán az oxi hatása is, hogy megremegtem, és ez szaggatta a levegővételem. De nagyon koncentráltam, hogy visszatérjek az egyenletességhez.

Cinti minden fájásnál fogta a kezem, csak akkor ment el mellőlem, ha két fájás közt kértem valamit, vagy neki kellett innia egy picit. A tanult masszírozásokat nem nagyon tudtuk alkalmazni, mert minden olyan gyorsan történt. Túl sok mindenre amúgy sem volt lehetőségünk, mert az infúzió miatt feküdni kellett. Szerintem amúgy felállni sem tudtam volna, olyan fájdalmaim voltak, és annyira koncentráltam befelé, hogy eszembe se jutott, hogy igényelnék mást, elég volt, hogy Cinti fogta a kezem.

11:20 körül jöttek a tolófájások, először csak enyhén. Cinti hívta a szülésznőt. Kérdezte kb hányszor érzem, mondtam hogy 4-ből 3. "Hú, de pontosan megszámoltad" - válaszolta, és megvizsgált, hogy hol tartunk. Eltűnt a méhszáj. Felnézett az órára, mondta, hogy fél 2-re baba lesz. Azt gondoltam magamban, fenéket, én 1-ig megszülök, mert nem bírom, annyira fáj. Azt mondta, ha jön a fájás, enyhén nyomjak, mint a wc-n, de ne teljes erőből, csak piciket. Ezt is tettem, de közben a J légzést is próbáltam alkalmazni, elképzeltem, ahogy lefelé lélegzem magamban Momót. Nem sokkal később, erősödni kezdtek a tolófájások. Úgy éreztem, kicsit zsibbad az arcom. Nem estem kétségbe, de realizáltam, hogy ez már nálam hatalmasabb kezd lenni, csak annyit tehetek, hogy hagyom, hadd vigyen magával. Itt kezdtem teljesen befelé menni, és egyre kevesebbet éreztem a külvilágból. Aztán jött egy hullám, egy "fájás", ami teljesen más volt, mint addig, és felülmúlt mindent. Hirtelen olyan érzésem volt, mintha kettényílnék, és egy bowling golyó indulna lefelé bennem. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy mi ez, normális jelenség, vagy éppen most fogok meghalni. Ez az egy pillanat volt, amikor megijedtem. Hiába tudtam, hogy hol tartunk, ez valami olyan érzés volt, amire nem voltam felkészülve. Felüvöltöttem, hogy Úristen, nem bírom. Be is jött a szülésznő, tök lazán kérdezte, hogy "na, mi történt"? Mondom, iszonyatosan fáj, nem bírom, mi történik? Azt mondta, hogy most indult el lefelé a baba, próbáljak nem kiabálni, nem azért, mert bárkit zavarna, csak nem lesz erőm a végére. Végig nagyon támogató és kedves volt egyébként, mindig mondta, mi van, vagy mi lesz, biztatott, megerősített, hogy jól csinálom. Aztán megint jött egy ugyanilyen hullám. Nagyon nehezen bírtam, de mondta, hogy az elején nagy levegő, aztán nyomjak kicsit. Végig mondta, hogy hova próbáljak nyomni, hol kell érezni, közben hívta a doktornőt.

Már ismertem őt is szerencsére, mert 2 nappal előtte egyszer ő vizsgált meg. Szóval megvizsgált most is, elkérte az olajat a gátvédelemhez. Kérdezte, hogy ez már a második üveg oxitocin-e, mert alig fogyott még belőle. De az első volt csak. Csodálkozott. Én erre nem emlékeztem már, Cinti mesélte. Itt már nem voltam teljesen képben. Azt sem vettem észre, hogy bejött két tanuló is a dokival.

Jött a végjáték. Mondták, hogy fogjam meg a két térdem, húzzam fel a lábaimat és nyomjak, amikor érzem, hogy jön. Közben emeljem a fejem. Levettek a ctg-ről, ami végig fent volt, hogy figyeljék a babát. Furcsa volt a hirtelen jött csend, nem hallani a szívdobogást, nagyon éreztem, hogy közeledünk a végéhez. Jött egy hullám, nyomtam, de közben féltem, hogy kettéhasadok. A fejem nem bírtam tartani, mondtam Cintinek, hogy a következőtől tartsa meg a fejem. Sajnos kicsit torokból préseltem, arra emlékszem, hogy a szülésznő valahogy úgy fogalmazott, hogy amit ott fent préselek, azt tegyem át oda lentre. Azt hiszem, a következőre még nem teljesen, de utána sikerült. Itt már nem csak az arcom, a kezeim is lezsibbadtak, nem tudtam tartani a lábaimat, úgyhogy az orvos és a szülésznő segítettek. Erre is csak nagyon halványan, elmesélés után emlékeztem. A harmadik vagy a negyedik fájás volt, amikor égető érzést éreztem odalent. Feszített és égett. Tudtam, hogy ez mit jelent, mert a tanfolyamon is beszéltünk róla. Mózi fejének legszélesebb pontjához értünk. Magamban mosolyogtam, egyrészt, hogy hamarosan vége, másrészt, hogy "aha, ez tényleg olyan, ez tényleg az, mint ahogy olvastam". Azonban sajnos nem úsztam meg a gátmetszést, pedig megpróbáltak mindent. Elmondták, ejteniük kell egy kisebb bemetszést, mert nagyon gyorsan jött, és nem fér át. Csalódott voltam, emlékszem, hogy kiült az arcomra, egy pillanatra sírtam belül, mert úgy voltam vele, hogy ha már hosszú hetekeig szogorúan diétáztam, meg kellett indítani, ha már volt ballon, burokrepesztés, oxi, akkor legalább a gátvédelem sikerüljön, legalább ez az egy maradjon meg nekem a terveinkből. Így aztán itt ezt is el kellett engednem. De nyilván itt ezt egy másodperc töredéke alatt processzáltam le. Bólintottam, hogy rendben. Nem éreztem egyébként szinte semmit belőle. Csak arra gondoltam, hogy mindjárt vége és megláthatjuk a fiunkat. A következő nyomásra kibújt a feje. Nem tudtam, mi van, de éreztem a kis testét magamban, félig már kint volt, elengedtem, de félig még bennem volt, ez volt az utolsó ilyen pillanat. Megható volt és kicsit földöntúli érzés. Alám tettek egy tiszta lepedőt, vagy valami anyagot, és emlékszem, azt mondták, ez már a babáé. A következő nyomás már nagyon rövid volt. Elöntött a forróság ott lent, ahogy kiáradt belőlem, leírhatatlan érzés volt, emékszem, hogy mosolyogtam. A szemem még csukva volt. Szólt a szülésznő, hogy nézzek oda. Tartotta felém Mózest, aki nyitott szemmel nézett rám, vagy legalábbis felém. Cinti is, én is sírtunk. 

A mellkasomra tették és megvárták, míg kipulzál a köldökzsinór. Oh, akkor bocsánat, ez a vágyam teljesült, ennek is nagyon örülök, Momó még megkapta az utolsó értékes anyagokat a placentánktól, az utolsó, ilyen formában általam odaadott anyagokat. Aztán láttam, ahogy Cinti elvágja a köldökzsinórt. Boldog voltam.

Megnéztük a placentát, megköszöntük neki, hogy táplálta a kisfiunkat, aztán összevarrtak. Közben -ahogy a szülésznő mondta- a mellkasomon ott volt a fájdalomcsillapító. (Szükségem is volt rá, a varrás -na meg utána a sebgyógyulás- rosszabb volt az egész szülésnél.) Momó végig rajtam feküdt amíg összeférceltek, és két óra aranyóra következett. Aztán sajnos el kellett köszönnünk Cintitől, mentünk le az osztályra, a covid miatt látogatni sem lehetett, így két nap múlva, a hazamenetelkor találkozhattunk újra. A kórházban amúgy mindenki nagyon kedves volt, a csecsemősök sokat segítettek, jártam is a nyakukra eleget. Ugyanis Mózesnek le volt nőve a nyelvfékje, és fél napig így szoptattam. Ez azt eredményezte, hogy sebes lett mind a két mellem. Az esti vizsgálaton vették észre, és akkor felvágták neki. Viszont innen kínszenvedés volt minden szoptatás. Később, már otthon, hívtam szoptatási tanácsadót. Az ő segítségével végre helyrejöttem, és már fejenállva is meg tudom etetni Momót.

Nagyon hálás vagyok Barbinak, hogy végigkísért, Rékának a tudásért és a meditációkért, az ügyeletes doktornőnek, a Szt István kórház dolgozóinak (tényleg le a kalappal előttük), Szilvinek a szopizásban nyújtott segítségért. Köszönet Cintinek, hogy minden nap körülvesz a szerelmével, hogy mindent megadott nekem, hogy nyugodt terhességem legyen, és most is elhalmoz minket minden jóval. Köszönet Momónak, hogy ilyen csodás kis teremtés, hogy ilyen könnyen és ügyesen megszületett, és minden nap elvarázsol minket. Köszönet a végtelenül támogató anyukáinknak és családjainknak. Köszönet a barátainknak a sok segítségért. És végül köszönet magamnak, hogy kitartottam a diétával, hogy minden falatot grammra lemértem, akkor is, amikor már a könyökömön jött ki a jégsaláta, és főleg hogy nagyon tudatosan, bátran, önmagamban és a testemben bízva szültem meg Mózest. Felülmúltam magam, többre vagyok képes, mint eddig hittem. Hálás vagyok.


2019. június 20., csütörtök

Budapest Pride a kulisszák mögött

Közeledik a felvonulás és érzem, hogy fáradok. Nem csak fizikálisan, mentálisan és lelkileg is. Ez egy sűrű időszak mindig, nem vagyok meglepődve. Ilyenkor kapunk sok pozitív és negatív kommentet, a szélsőjobb is kicsit aktívabban jelen van, ez is minden évben így van. Gyakrabban böngészem a közösségi oldalakat, és kicsit több logisztikát igényelnek a napi dolgaim. Szóval sűrűsödik a program, de nem is erről szeretnék most írni. Inkább arról a láthatatlan munkáról, ami a színfalak mögött van. Nem önfényezés végett, egyszerűen csak fontosnak tartom, és aki nincs benne, annak talán érdekes lehet, mennyi ember és mennyi munka van az egész mögött, az év minden napján.

Jelenleg 7 szervező, egy szervező-jelölt, és 4 koordinátor alkotja azt a részt, akik minden héten, munkacsoportokban dolgoznak, önkéntes munkában. Különböző felelősségi körökkel, különböző feladatokkal tartják életben a szervezetet és szervezik az eseményeinket. De ők végzik a hivatalos adminisztrációs tevékenységeket, a közösségi média és a honlapjaink fenntartását, a kapcsolattartást az önkéntesekkel, külsős partnerekkel, igyekeznek válaszolni minden üzenetre, szervezik a programokat, foglalkoznak a sajtóval, kitelepülésekre mennek, pályázatot írnak, vagy a nyári fesztiválra beküldött programokat rendszerezik, segítik és fogják össze, és így tovább. Ezekhez a munkacsoportokhoz projektcsoportok kapcsolódnak. A projektcsoportok rövidebb időszakokra összeálló kisebb csapatokat jelentenek, és ők azok, akik segítségével megvalósulnak programok, kampányok, és minden, amihez a fent említett tagság igen kevés lenne. Körülbelül 15-20 ember vesz részt ezekben mostanság. A projektcsoportokban szervezők és koordinátorok is jelen vannak. A projektekhez további önkéntesek nyújtanak segítséget, velük találkozhatsz az infópultokban, jegyszedéskor, a felvonuláson menetkísérőként vagy adománygyűjtőként, kísérik a járműveket, vagy a programfüzetet viszik szét a városban. Ez csak pár példa a sok közül. Alkalmazottaink pályázatoktól függően vannak, volt, hogy 1 volt, volt, hogy 3, ez attól függ, milyen pályázatot sikerül megnyerni és abból mennyi fér. De alapból mindenki önkéntes.

Egész évben, szinte 0-24-ben dolgozunk, kommunikálunk egymással. Ősszel stratégiai elvonulást tartunk és próbáljuk csiszolni a szervezet működését, átbeszéljük, hogy mi működött jól az elmúlt évben és min kéne javítani jövőre. Ez egy nagyon intenzív és izgalmas hétvége szokott lenni, kreatív energiáinkat bevetve dolgozunk, én nagyon szeretem ezeket az alkalmakat. Persze konfliktusok is vannak, elvégre emberek vagyunk. Körülbelül 6 hetente, két havonta a szervező csapattal szupervízióra járunk, ahol ezeket átbeszéljük és különböző technikákat tanulunk, vagy belső működésre vonatkozó szabályokat alkotunk meg, amiktől jobban tudjuk ezeket kezelni, vagy amikkel megelőzhetjük bizonyos problémák kialakulását. Ezek is nagyon hasznos alkalmak, rengeteg önismereti munka és csapatmunka van benne, minden alkalommal fejlődünk. A folyamataink, és a szervezet alapértékei pedig a Szervezeti és működési szabályzatunkban és a Manifesztóban vannak összefoglalva.

A megbeszéléseinknek is meg van a menete, végülis 5-8-10 ember 1-2 órás alkalmakon úgy tud hatékonyan dolgozni, ha van hozzá valami rendszer. Minden alkalommal más moderál és más vezeti a jegyzőkönyvet a napirendi pontokkal, mindig megyünk nyitó- és zárókört, hogy ki hogy van. Ezek itt azért fontosak, mert odafigyelünk egymás hogylétére. Mivel az LMBTQ közösség egy sérülékeny csoport, fontosnak tartjuk, hogy ezt ne hagyjuk figyelmen kívül, foglalkozzunk egymással, mert mi sem vagyunk kivételek, minket is elég sok negatív impulzus ér. Igyekszünk segíteni egymásnak. Persze, minden embert ér sok kellemetlen dolog élete során, szerintem jó is lenne, ha többet törődnének egymással, nem elvárható senkitől, hogy gépként végezze a munkáját. A törődés és az odafigyelés az egy ilyen utópisztikus dolog a világban, ebben a csoportban én úgy érzem, hogy megvalósul és hálás vagyok érte.

Kívülről ezek nem látható dolgok, de az, hogy a Budapest Pride ma ott tart, ahol tart, az mindannak is köszönhető, amit most leírtam. Ez egy ízelítő igazából, érdekességképp írom le. A posztjaink, a programjaink, az adománygyűjtéseink, az önkénteseink, a járművek, a honlapjaink, a tüntetések, a pólók, a menetkísérők, a díszítések, a kérdőívek, a grafikák, a kiadványok nem maguktól valósulnak meg, minden egyes dolog mögött érző, lelkes, elszánt, kreatív személyek vannak. Gondolj csak bele, hogy koordinál a felvonulás biztosításáért felelős 7-8 fős csapat 300 menetkísérőt. Ez nekik nagyjából 10 hónapnyi munka, heti szinten, sok-sok órában. És ez csak egy szelete egy rendezvénynek.

Az egészben igazából az a legizgalmasabb nekem, vagy az egyik legalábbis, ahogy összeállnak a megvalósított projektek lépésről lépésre. Ha egy kis részfeladat kimarad, borulhat vele egy csomó minden. Óriási szervezést és rendszert igényel minden, amit csinálunk, és mindig van hova fejlődni.

Én a médiakommunikáció munkacsoportban vagyok egyébként, és a közkapcsolatok csoportban. De van még közösség, fenntartás, és forrásteremtés. Nekem általában sajtóval kapcsolatos, szövegírós, videókkal kapcsolatos, reprezentációs feladataim vannak, de ezeket nem egyedül csinálom. Alkalmazkodunk a kapacitásokhoz mérten. Ezeken kívül az idei Nyitóbuli volt a projektem, a csapatban 3 projekt taggal. De sokszor találkozom külsős együttműködőinkkel, nagykövetségekkel, és amikor tudok, a vidéki képzésekben is besegítek.

Olyan szempontból mondjuk jó ezt összeszedni magamnak, hogy sokszor érzem/érezzük, hogy elfáradunk és nem haladunk előre, és gyakran érzem, hogy nem elég amit teszek. De ha így megpróbálom összegezni, látom, hogy ez milyen sok, szerintem 8 órás munka mellett már nem tudnék többet tenni. Maximum ha nem aludnék. De azt meg nagyon szeretek. :)

Remélem, hogy érdekes volt ez a bejegyzés, ami a teljesség igénye nélkül készült, de annál nagyobb szeretettel és tisztelettel azok felé, akik tolják ez a szekeret, mert bármekkora feladatot is vállalnak, minden fogaskeréknek forognia kell és nélkülük nem menne. Köszönöm!

2019. május 30., csütörtök

Nincs én ügyem, meg te ügyed

Úgy terveztem a ma estét, hogy munka után hazajövök, és végre nekiesek elolvasni a Trónok harca első kötetét. Végre van egy szabad estém, és nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára könyvet. Hazafelé a trolin egy kicsit facebookoztam még, és láttam, hogy hétvégén tüntetés lesz az MTA "államosítása" ellen. Biztos sokan kimennek majd, és remélem is, hogy sokan lesznek. Két hete volt tüntetés Kövér László ocsmány homofób eszmefuttatása okán, és azon gondolkodtam, hogy milyen jó volt látni, mekkora a felháborodás. Sokan eljöttek, bár kevesebben, mint amekkora ez a felháborodás az online térben volt. Ne értsetek félre, szerintem sikeres és fontos tüntetés volt, és szükség is volt rá. Nem ülhetünk csendben, amikor minket aláznak. Csak elgondolkodtam, vajon mi alapján dől el, hogy egy-egy tüntetésre sok ezren kimennek, más tüntetésekre pár százan. Oké, sok mindentől függhet. Időzítés, esik-e az eső, vagy hogy éppen hány ember érzi sajátjának a témát. És ez utóbbi szöget ütött a fejembe.

Jó lenne észrevenni, hogy a sok különböző célú és témájú tüntetések között -már csak a tüntetések természetéből fakadóan is- van összefüggés. Igaz, különféle csoportok, szervezetek rendezik ezeket, és igen, lehet, hogy azt hiszed, téged személy szerint nem érint a téma, de pont ez a baj. Ha mögé nézünk egy kicsit, akkor világossá válhat, hogy igenis, mindegyik érint mindannyiunkat.

Sokszor kommentezik értetlenkedők, vagy kiábrándultak, hogy minek tüntetgetni, nincs jobb dolgotok? Vagy hogy úgysem fog semmi történni, hiába lesz egy 2 órás stand-up és hangzik el 3-4 beszéd, meg fél óra skandálás. És abban igazuk is van, hogy Kövér László is a helyén maradt, hiába mondott el egy egészen nyílt gyűlölet-beszédet a lelkes hallgatóságnak. (Oké, az nem hangzott el, hogy mostantól üss meg mindenkit, akit buzinak nézel, viszont elmondta, hogy ha hetero vagy, felsőbbrendű vagy, és akinek ez az érzés tetszik, az felhatalmazva érezheti magát akár. Ezért veszélyes az ilyen.) Szóval ha megnézzük a tüntetések irányát, hogy mi a mozgatórugójuk, akkor egyértelműen a hatalom, az elnyomás ellen irányulnak, az igazságért és a problémák láthatóvá tételéért történnek. (Kivéve pl. a cöf békemenete, mert az öncélú erődemonstráció, fizetett statisztákkal.) Ha nincsenek tüntetések, akkor úgy tűnhet, minden rendben, nincs itt semmi látnivaló. Mellékes költői kérdésem: vajon miért is építenek egy böhöm nagy emlékművet pont a Parlamenttel szemközt az Alkotmány utcába? Hol is szoktak beérkezni a Parlamenthez a legnagyobb tüntetések? Hmm...

Visszatérve, a lényeg szerintem, hogy a különféle társadalmi problémáknak, és felháborító, önkényes törvényi változtatásokra adott társadalmi reakcióknak, tüntetéseknek közös a gyökere. Ugyanaz a hatalom, aki törvényben ugyan tiltja a szegregált oktatást, mégis tudjuk, hogy van ilyen. Ugyanaz a hatalom, aki átláthatóságról prédikál, de a bírói székekbe a pajtikáit ülteti be. Ugyanaz a hatalom, aki a család szentségéről beszél, majd kilakoltat családokat. Az embertelenül felhasznált hatalom áll mindannyiunk szívatása mögött. Ezt nem én találtam ki, tudom, csak szeretném, ha végre felfogná mindenki, hogy nincs olyan, hogy én ügyem, meg te ügyed.

Ebben az országban élünk, te is, aki bolti eladóként kiszolgálsz és ugyan nem politizálsz, de az internetadó terve felháborított és tüntettél, én, akit az imént a boltodban melletted lebuzizott egy srác, te, aki pedagógus vagy és ezt a srácot tanítod az iskolában. Ismered, itt él az anyám, akinek elvették a rokkant nyugdíját, és az ismerősöm, aki tegnap fenyegető üzenetet kapott egy nácitól, és te, aki biztonságban érzed magad most még, mert szerencsédre nem vagy se cigány, se buzi, se zsidó, se nő, se rokkant, nincs beteg gyereked, vagy ápolásra szoruló más hozzátartozód, van munkád, lakásod és így elfordíthatod az arcod, hogy ne lásd. Most még. És ha elfordítod a fejed, akkor része vagy az elnyomásnak. Sajnálom, de ez így van. Nem, nem akarok lelkifurdalást kelteni, nem ez a cél. Csak az van, hogy ez látszat biztonság és bármelyik nap, bárki sorra kerülhet. Még te is. És tulajdonképpen sorra is kerül. Például amikor vágnak egy kicsit a cafeterián, adót emelnek, szar tömegközlekedést kapsz, pedig mindig megveszed a bérletet, ami jó drága, elveszik a magánnyugdíj megtakarításodat, vagy arról beszélgetnek, hogy adóznod kéne, ha nem akarsz gyereket. Csak mindig apránként egy picit szorítanak rajtad. Te bírod persze, mert nem vágnak élből beléd, csak egy kicsit szorongatnak. De előbb-utóbb körülötted is elfogy a levegő, csak addigra meg ki marad itt, hogy segítsen neked. A gyengéket könnyebb tönkretenni, az erősebbekkel majd a végén foglalkoznak.

Mindenki érintett, minden ügyben. Csak nem tud róla, mert nem arra vagyunk nevelve, hogy észrevegyük az összefüggéseket és különösen nem arra, hogy érzékenyek legyünk az embertársaink helyzetére. Magunkra sem vagyunk érzékenyek eléggé. A magunk igényeit sem tanuljuk meg észrevenni, megérteni és tiszteletben tartani, nemhogy a mellettem ülőét. Ez az, amit hatalomból nagyon könnyen ki lehet használni és egymás ellen fordítani minket. És ez az, amit nem szabad hagyni. Nem szabad hagyni, hogy elhitessék velünk, hogy nincs közünk egymáshoz, sőt, hogy egymás ellenségei vagyunk. Nem szabad hagyni, hogy beférkőzzön a félelem, hogy ha valakinek egy kicsit több jut (nem feltétlen pénz, lehet az másfajta segítség, vagy pusztán figyelem), akkor nekem kevesebb lesz. Mert most erre játszanak. És sajnos eddig bejött a dolog. De épp ezért fontos minden egyes tüntetés, és minden egyes cselekedet, amivel segíthetünk valakinek, vagy ami az igazságosság felé visz. Fontos, hogy lássák, hogy van még, aki ellenáll és van még, aki közösségeben gondolkodik.

És a másik, talán még fontosabb üzenete minden megmozdulásnak: a tüntetéseket nem csak a hatalomban lévők látják, hanem azok is, akiknek nincs lehetősége szólni. Aki félti önmagát, a családját, aki fizikailag nem tud részt venni, vagy nincs abban a pozícióban, hogy cselekedhessen bármi miatt, vagy aki tényleges veszélyben van. Értük is felelősek vagyunk, mi, akik megtehetjük, hogy felemeljük a hangunkat, mi, akik jobb helyzetben vagyunk. Ha utcára tehetnek egy 9 gyerekes családot, engem is utcára tehetnek. Ha szar az egészségügy és emiatt a gyereket küldözgethetik kórházról kórházra a szemében egy fadarabbal, akkor velem is megtörténhet. Ha fiatalokkal üvöltözhetnek egy roma-LMBTQ filmvetítésen, akkor a következő program lehet a te jógaórád is, ha kitalálják épp, hogy a migránsok hozták be azt is és emiatt veszélyes, vagy bármi ilyesmi. Nincs én ügyem, meg te ügyed. Ahol egy embert lehet rugdosni, ott mindenkit lehet rugdosni. Ideje lenne megérteni az összefüggéseket.



2018. november 1., csütörtök

Elrepült a nyár, utazással, esküvővel

Hát helló,
rég találkoztunk. Kicsit mintha le lennél fagyva. Ja, hogy le is vagy, mert az ősz betört a szekrényedbe és kipakolta a nyári ruháidat. Tudom, engem is meglepett...
/Technikai okok miatt ez a bejegyzés később kerül fel, mint ahogy megírtam, mostanra már azon csodálkozom, hogy mikor lesz már igazán ősz...21 fok van november elsején.../

Májusban írtam utoljára, és azóta -is- egymást kergetik a napok. Megvesztek. Amikor meg végre leálltak a rohanással, akkor én is becsuktam egy kicsit pihentetni a szemem. Most is filmkockákként peregnek előttem az események. 
A felvonulás idén is rendben lement, bár számomra sokkal kimerítőbb volt, mint eddig bármelyik, amióta szervező vagyok. Valószínűleg azért, mert idén beszálltam menetkísérőnek, ami már alapból egy elég pörgős feladat, de közben az elején egy kicsit sajtózni is kellett. Jó volt, lement, szerettem, elfáradtam.
Utána jött egy hét Szilvásvárad gyerekestül, kirándulásokkal, erdővel, amit nagyon szeretek. Nagyon pihentető volt és bármikor visszamennék. D. meg már olyan nagy és olyan jókat lehet vele kalandozni, meg beszélgetni...
Aztán egy kis munka után megint utazás következett. 3 éjszaka Genovában. Hozzá tartozik, hogy eddig nem voltunk nyaralni külföldön együtt és Cinti még nem látta a tengert. Így ez a 4 nap, amiből azért 2 utazással telt, maga volt a paradicsom. Genova nem épp a parton való henyélésre van kitalálva, de lehet hogy pont ez volt benne a klassz. Kis városnézés, kis fürcsi. (Jeges kávét ne kérjetek, nem tudják mi az. Egy gombóc fagyit kaptunk, egy eszpresszóval lelocsolva. XD)

Miután hazatértünk, készültünk az esküvőnkre. Pont olyan volt minden, ahogy elterveztük. Vagy még jobb inkább. Nagyon sokan segítettek és egy csodás bográcsozós, romantikus kerti-party kerkedett belőle. Nagyon sokan segítettek, pakolni, főzni, díszíteni, amit kellett. A gyerekek is imádták, ment a csocsó az Aurórában egész délután. Sosem feledem ezt a napot. <3

Azóta futnak a hétköznapok, én meg futok velük...folyt.köv...



U.i.: fotók az Instagrammon...kamapride...