Otthon, együtt

A kórházban mindenki nagyon kedves, leszámítva azt az egy orvost, akit korábban említettem. Annak ellenére, hogy sorban mondanak fel a dolgozók a szülészeten és az osztályon is, tartják a frontot. A rendszer hianyosságai nem teszik könnyebbé sajnos az első 2-3 napot, amit a babával töltesz, az egész olyan, mint egy túlélő túra. Elindulsz, tudod, hogy végig kell csinálnod, akármi legyen. Kezdve azzal, hogy nincs az osztályon se wc papír, se szappan, mindent magadnak kell vinni. Ezt azért tessék ízlelgetni. Kislámpa nincs, éjjel a zuhanyzóban felkapcsoltuk a villanyt, résnyire nyitottuk az ajtót, ez volt a megoldás. Mivel több ágy van a szobában, mint amennyi kényelmesen elfér, egymás táskáit, bőröndjeit és babáit kerülgettük 3 napig. A reggeli és a vacsora elég karcsú, jobban jársz, ha viszel, vagy otthonról hoznak. Én egyszer kaptam ebédet, az nem volt olyan rossz, bár én nem vagyok válogatós és a spenótot is szeretem. Volt nálam pár protein szelet, és gyümölcslé. Elvileg hazamenetel előtt meg kéne vizsgáljon nőgyógyász. Ez nem történik meg, de a zárójelentésen az áll, hogy megvizsgáltak és minden rendben. De nem kérdezel rá és nem teszel panaszt, mert úgyis csak leszólnának. Lényeg, hogy egy olyan szar álomban vagy, amin túl kell lenni, és minden sejteddel könyörögsz, hogy hazamehess végre. Na de nyugi, ki is dobnak, percre pontosan. A hazamenetel a legjobb része a bentlétnek.

Unokatesóm fuvarozott haza minket, hozott nekem egy brutál finom turmixot, soha nem felejtem el, annyira jól esett. Szerintem ilyen lehet, amikor hajótörést szenvedsz, megtalálnak pár nap után, és kapsz valamit inni/enni végre. Közvetlenül a szülés után ilyen volt az is, amikor az osztályra leérve egy nővér megkérdezte, hogy éhes vagyok-e. Mondtam, hogy nagyon, és azonnal hozott egy zsömlét papírtányéron, feltépős halkrémmel, meg egy paprikával. A gesztust értékeltem, nyilván kb rágás nélkül tömtem be az egészet, de a rendszer meg kapja be, hogy szülés után ettől kéne erőre kapni... Szóval a hazamenetel. Momó begyömöszölve a meleg ruhába, pislogott az autósülésben, de szerencsére hamar elaludt. Én féloldalasan a seb miatt, nagyon fáradtan, de izgatottan és boldogan "ültem" a kocsiban. Cintin is látszott, hogy boldog, hogy végre együtt lehetünk, 2 napig nem jöhetett be hozzánk. Mind a ketten izgultunk nagyon. Úgy emlékszem, be nem állt a szám, mindent el akartam mesélni nekik. Nagyjából azt, amit a blogon azóta meg is írtam a szülésről.

Az első pár éjjel otthon nem sokat aludtam, bár azért Momó már elég hamar volt, hogy aludt 4 órát egyben, egyszer még volt, hogy 6 órat is. (Jelentem, ez azóta elmúlt, a 4 órának már örülök, ha megesik.) Szóval pár hétig teljesen összefolytak a nappalok és az éjszakák. Elvesztettem a fonalat, hogy milyen nap van, és teljesen a jelenben tudtam csak létezni. Nem tudtam, mi lesz holnap, csak hogy ebben a pillanatban mi van. Küzdöttem a fájdalmakkal, és közben próbáltam felfogni, feldolgozni mindazt, ami történt. Brutális sokk volt a szülés, ahogy írtam már, de ezt csak utána fogtam fel. Napokig, hetekig folyamatosan beszélnem kellett róla, mert villanásokként törtek fel az emlékképek. Ez együtt a friss gátsebbel és a szoptatás kezdeti fájdalmaival, plusz az alváshiánnyal, egy elég ütős kombó. Nem túloznak a cikkek, amikben azt írják, hogy a gyermekágy egy nagyon érzékeny időszak. Tiszta PTSD az egész. Akkor is, ha nem volt semmi rettenetes a szülés közben. Egyszerűen annyira felfoghatatlan, ami veled történt, hogy vissza kell térj valahogy a testedbe és ez időbe telik.

A szoptatás kicsit nehezítve indult nekünk, mert Mózi nyelve le volt nőve. Mivel ezt nem vették észre még az elején, és én sem nézegettem, az első mellretételtől sebes lett a mellem. Először nem sokat segítettek a kórházban, 5 mondatban elmondták, hogy kell csinálni, segítettek rátenni a cicire, aztán onnantól egyedül próbálkoztam. Kínszenvedés volt. Fájt, hogy legszívesebben visítottam volna. Először kb olyan délután fél 5 körül szopizott, aztán folyamatosan próbálgattam. Estefelé körbejártak a csecsemősök, mondtam, hogy fáj és sebes. Akkor kezdtek jobban foglalkozni velünk, és az esti vizitnél az orvos megnézte és végül felvágta a nyelvét. Ez igazán gyorsan megvolt, nem fájt Momónak, viszont utána nagyon fura lehetett neki. Hiszen egész addig sosem tudta előrenyújtani a nyelvét, most meg hirtelen össze-vissza ment a szájában. Így indultunk neki a szopizás megtanulásának. Nem ment, legalábbis ami engem illet. A tej beindult, Mózi szopizott, de nekem rettentően sebes volt a mellem, és fájt, mint a veszedelem. A csecsemősök segítettek, hogy így meg úgy tegyem. Második éjjel már nem bírtam, fizikailag és lelkileg is kikészültem, hogy nem megy. Úgyhogy fél éjszaka a csecsemősöknél ültünk, bőgtem, ők meg segítettek mellre tenni. Örök hálám nekik, nagyon kedvesek voltak! Aztán otthon folytatódott a kín. Csak sebes volt, csak fájt, úgyhogy hívtunk szoptatási tanácsadót. Ő még rengeteg mindent elmondott a szoptatásról, megtanított még más pozíciókat is, és rá 2 napra végre elmúltak a sebek a melleimről. Egyszer kezdett becsomósodni oldalt az egyik, de a tanácsadónak hála, tudtam, hogy mit kell tennem, hogy kell fordítanom a babát szopizáskor, hogy elmúljon. Így ebből nem lett gond. Fájni viszont még mindig nagyon fájt, amikor rátettem a cicire, valószínűleg még nem volt tökéletes a technikánk. Ezt a fájdalmat úgy kell elképzelni, mintha valaki kést szúrna bele, szóval rengeteget sírtam és próbáltam nem túl hangosan szentségelni. A második hónap végére mondom azt, hogy belejöttünk, mert akkor kezdett enyhülni ez. Azóta viszont ki merem jelenteni, hogy profik vagyunk, és a csodánkra jár a gyerekorvos és a védőnő, hogy csak anyatejjel mennyit hízik, 3 hónaposan 6 kiló, 4 hónaposan 7 kiló fölött jártunk. Sószsák.

A másik dolog, amire nem készítenek fel, az az alfeled teljesen kaotikus állapota. Igen, az első hetekben bepisilsz, ha nem sietsz a wc-re bekakilsz, és non-stop fingassz, mintha a pop corn pattogna a mikróban. Nem tudod visszatartani. És ez lassan enyhül. Nekem mindig nagyon gyanúsak azok a videók, amikben az anyukák bemutatják az első napjukat a babával otthon, tökéletes sminkben, tökéjjre organizáltan, smootie-t mixelve, labradort sétáltatva... Na ne. Ez vagy kamu, vagy nagyon durva teljesítménykényszer. De ez csak az én véleményem, mert én a klotyóra alig tudtam kivonszolni magam és folyt a könnyem. Meg a vérem. Olyan voltam, mint egy csatatér. A testem teljesen kikerült az irányításom alól és most, fél évvel szülés után sem százas még. A szelek már nem bántanak annyira és mindent vissza tudok tartani, de már nem olyan sokáig, mint régen. A hegem néha még mindig húzódik, érzem pl ha törökülésben ülök. De hol van ez az első napokhoz képest...

Az, hogy mi történik otthon az első hetekben, épp annyira meghatározó, mint maga a szülés. De ezzel olyan keveset foglalkozunk. Persze, szó esik róla, de szerintem nem elég hangsúlyos. Hetekig tartott ez a kimerült, sokkos állapot. Alvásból most sincs sok, de már belejöttünk a dolgokba. Jövünk-megyünk, elkezdtük megkínálni almával, répával, szóval minden szuper. Annyit eszem, mint egy mangalica, Mo pedig rengeteget szopizik. Éjjel minimum 4-5-ször, úgyhogy muszáj vagyok enni. A cukor vizsgálatot halogatom, képtelen vagyok rávenni magam, meg a 75g glükóz se vonz. Rágondolok és hányok.

Viszonylag rég óta írogatom ezt a bejegyzést, most Motyó fél éves. Tegnap voltam kontrollon és kiderült, hogy a fentebb említett "a hegem még néha húzódik" azért van, mert kinyílt a sebem, szóval jövő héten megyek visszavarratni a hüvelyfalam. Állítólag ez ritka, és nem is mondta a doki, hogy mitől lehet, egy tüsszentéstől is szétjöhet. Mondjuk gyanítom, hogy a rezidens, aki varrt, még nem volt túl gyakorlott. Mi tagadás, magam alatt vagyok és bár tudom, hogy másoknak sokkal rosszabb is szokott lenni és van akinek nem lehet gyereke, szóval igen, boldog vagyok, de mégis nagyon szar, hogy megint fájni fog és megint lábadozhatok és megint szét kell raknom magam idegenek előtt és turkálni fognak bennem. Bocs, hogy ilyen szókimondó vagyok, de ez történik minden egyes emberrel, aki szül. Magyarországon egy bontott csirke vagy, egy darab hús, egy futószalagon száguldó munkadarab. És miután hazamész, ebből próbálsz visszaépülni boldog, egészséges (mentálisan és fizikailag), aktív, vonzó, sikeres felnőtt emberré.

Ami segít az egy elfogadó, türelmes partner, barát, vagy családtag aki veled van, más szülők társasága (akik keresztülmennek nagyjából ugyanazon), és valami tevékenység, ami kicsit kikapcsol, ha csak 20 percre, akkor annyira. Nekem ez most az online webdesign tanfolyam, amivel lassan, de haladok. Esténként, amikor Momó alszik, nekiülök és csinálom. Van, hogy csak egy órát, van, hogy többet. Jó érzés valami mással is foglalkozni.

Szóval egészében nézve minden szuper és nekem nagyon jó dolgom van, és a legfontosabb, hogy Momó egészséges, a többit meg kibírom nyilván. Csak azt próbálom érzékeltetni, hogy a sima felszín alatt mindenki a sebeit nyalogatja, maximum nem mondja, vagy magának sem ismeri be, hogy megsérült. Nekem szerencsém van, mert nálunk itthon valid szarul lenni és nem az a reakció, hogy szedd össze magad. Nem ciki segítséget kérni, és elesettnek lenni. Nem ciki orvoshoz menni, nem elvárás, hogy erős legyél. Az idő nagy részében jól vagyok, de vannak nehezebb napok, vannak félelmek és nehézségek is. De előbb-utóbb mindig keresem a megoldást. A blogolás is egyfajta válasz a feszkóra. Átgondolom, kiírom, megosztom. Online ventillálok. Ha pedig valaki hasonló helyzetben van, elolvassa pont ezt, és jót tesz neki a tudat, hogy nincs egyedül, akkor már kettőnknek segített ez a bejegyzés.