Mózes születése 2021.11.05

Nagyon nyugodt terhességem volt, imádtam minden percét. Beavatkozásoktól mentes szülést szerettem volna, de az otthonszülést elsőre nem mertem bevállalni. Így jutottam a Szent István kórházba, ahol tudtam, hogy kórházi keretek közt ugyan, de lesz esélyem háborítatlanul szülni. Felkészülésként Cintivel részt vettünk az Örömteli szülés tanfolyamon, hogy amennyire csak lehet, magam irányíthassam a szülésem, és bármi történik, nyugodt tudjak maradni.

Október 31-re voltunk kiírva, de átszámolták végül november 4-re a terminust. GDM (terhességi cukorbetegség) miatt sajnos nem engedték, hogy tovább maradjon, mint a kiírt dátum, így november 4-én, csütörtök este be kellett feküdnöm ballonos indításra. Ez sajnos nagyon megviselt lelkileg, nagyon szerettem volna beavatkozások nélkül szülni, és így még egy éjszakát pluszban bent is kellett tölteni, ez nagyon elszomorító és ijesztő volt. Nem tudtam, mi fog velem történni, féltem, hogy belekerülünk abba a spirálba, ahol egyik beavatkozás hozza majd magával a másikat, és aminek a végén valami drasztikusabb beavatkozás áll. De elfogadtam a helyzetet, mert már nehezen cipeltem a pocakomban és vártam, hogy megláthassuk Momót. Egyébként az utolsó másfél hétben minden ismert módszert kipróbáltam, hátha beindul magától (lépcsőzés, fűszeres étel, torna, stb.), de nem akart. Úgyhogy november 4-én este otthon még egy finom vacsora, aztán taxi a kórházba, lesz, ami lesz.

Az ügyeletes orvos azzal kezdte, hogy a terhesgondozást végző orvosom hollétéről faggatott. Nem velem foglalkozott, hanem azzal, hogy miért nem jön be, ott szidta előttem. Elég kellemetlen volt, marhára nem volt ehhez kedvem. Látszott, hogy nem örül neki, hogy most velem kell foglalkoznia. Próbáltam elengedni... Aztán vizsgálatok jöttek (nem hiszem el, hogy 2021-ben még nincs más módja a méhszájvizsgálatnak, mint a manuális, erőszakos kínzás...), de még mindig semmi jele, hogy magától elindulna a dolog, úgyhogy aláírtam a papírokat, és elindultunk az úton. A ballonozás fizikailag is megviselt, miután feltették, este 10-kor, kb 45 perc múlva erős görcseim lettek. Úgyhogy ajánlottak valami fájdalomcsillapítót, hogy ne fáradjak ki reggelre. Elfogadtam, és így tudtam kb 5 órát aludni. Nagyon szédültem tőle, úgyhogy nem nagyon mertem felállni. Furákat álmodtam, nem volt mély alvás. De legalább valami. Hajnali 5-kor kivették a ballont, 4 cm méhszáj volt, jött a burokrepesztés. Utána várakozás, elindul-e a buli ennyitől. Éhes voltam, hatkor ettem egy mogyórovajas dugi-szenyát (nem szabadna enni, ez a protokoll, de már császárnál sem altatnak, szóval...), hogy legyen erőm szülni. Ki tudja, meddig tart majd, és már amúgy is hangosan korgott a gyomrom.

Sajnos nem indultak el a hullámok. Fél 8 körül beért a szülésznőm, az ő jelenléte nagyon megnyugtatott, végre volt ott valaki, akit ismertem és akiben megbíztam. Mivel nem volt semmi fájásom, mondta, hogy 10-ig várunk, de akkor kapom az oxitocint. Ekkor már kicsit úgy éreztem, nem is baj, történjen végre valami, essünk túl rajta, szeretném meglátni a kisbabánkat. Szóltam Cintinek, hogy jöjjön be, kb 20 perc és ott volt. Nagyon vártam már, hogy mellettem legyen, mert egész este és éjjel ott voltam egyedül a szülőszobában, fájdalmakkal, félelmekkel, a sötétben. 

10-kor visszajött a szülésznő, kaptam egy infúziót, aztán az oxitocint. 20 perc múlva már elég erős görcseim voltak. Lélegeztem, ahogy a tanfolyamon tanultam, és az nagyon sokat segített, vizualizációkat használtam, és végig tudtam, mi történik éppen, hol tart a folyamat, mi történik a testemmel. Elképzeltem, ahogy nyílik a méhszájam, mint egy virág, és engedtem, hogy jöjjenek az összehúzódások, mint a tenger hullámai. Hogy ennek köszönhetően, vagy sem, 10:50-kor már 7-8 ujjnyi méhszáj volt. Elég gyors eredmény, kb fél óra alatt. Folytattam a légzést és a többit, ez volt az egyetlen, amibe kapaszkodni tudtam, amiben biztonságot leltem. A vajúdás vége felé egyre nehezebb volt a légzést egyenletesen tartanom, mert a fájdalom már olyan erős volt, meg talán az oxi hatása is, hogy megremegtem, és ez szaggatta a levegővételem. De nagyon koncentráltam, hogy visszatérjek az egyenletességhez.

Cinti minden fájásnál fogta a kezem, csak akkor ment el mellőlem, ha két fájás közt kértem valamit, vagy neki kellett innia egy picit. A tanult masszírozásokat nem nagyon tudtuk alkalmazni, mert minden olyan gyorsan történt. Túl sok mindenre amúgy sem volt lehetőségünk, mert az infúzió miatt feküdni kellett. Szerintem amúgy felállni sem tudtam volna, olyan fájdalmaim voltak, és annyira koncentráltam befelé, hogy eszembe se jutott, hogy igényelnék mást, elég volt, hogy Cinti fogta a kezem.

11:20 körül jöttek a tolófájások, először csak enyhén. Cinti hívta a szülésznőt. Kérdezte kb hányszor érzem, mondtam hogy 4-ből 3. "Hú, de pontosan megszámoltad" - válaszolta, és megvizsgált, hogy hol tartunk. Eltűnt a méhszáj. Felnézett az órára, mondta, hogy fél 2-re baba lesz. Azt gondoltam magamban, fenéket, én 1-ig megszülök, mert nem bírom, annyira fáj. Azt mondta, ha jön a fájás, enyhén nyomjak, mint a wc-n, de ne teljes erőből, csak piciket. Ezt is tettem, de közben a J légzést is próbáltam alkalmazni, elképzeltem, ahogy lefelé lélegzem magamban Momót. Nem sokkal később, erősödni kezdtek a tolófájások. Úgy éreztem, kicsit zsibbad az arcom. Nem estem kétségbe, de realizáltam, hogy ez már nálam hatalmasabb kezd lenni, csak annyit tehetek, hogy hagyom, hadd vigyen magával. Itt kezdtem teljesen befelé menni, és egyre kevesebbet éreztem a külvilágból. Aztán jött egy hullám, egy "fájás", ami teljesen más volt, mint addig, és felülmúlt mindent. Hirtelen olyan érzésem volt, mintha kettényílnék, és egy bowling golyó indulna lefelé bennem. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy mi ez, normális jelenség, vagy éppen most fogok meghalni. Ez az egy pillanat volt, amikor megijedtem. Hiába tudtam, hogy hol tartunk, ez valami olyan érzés volt, amire nem voltam felkészülve. Felüvöltöttem, hogy Úristen, nem bírom. Be is jött a szülésznő, tök lazán kérdezte, hogy "na, mi történt"? Mondom, iszonyatosan fáj, nem bírom, mi történik? Azt mondta, hogy most indult el lefelé a baba, próbáljak nem kiabálni, nem azért, mert bárkit zavarna, csak nem lesz erőm a végére. Végig nagyon támogató és kedves volt egyébként, mindig mondta, mi van, vagy mi lesz, biztatott, megerősített, hogy jól csinálom. Aztán megint jött egy ugyanilyen hullám. Nagyon nehezen bírtam, de mondta, hogy az elején nagy levegő, aztán nyomjak kicsit. Végig mondta, hogy hova próbáljak nyomni, hol kell érezni, közben hívta a doktornőt.

Már ismertem őt is szerencsére, mert 2 nappal előtte egyszer ő vizsgált meg. Szóval megvizsgált most is, elkérte az olajat a gátvédelemhez. Kérdezte, hogy ez már a második üveg oxitocin-e, mert alig fogyott még belőle. De az első volt csak. Csodálkozott. Én erre nem emlékeztem már, Cinti mesélte. Itt már nem voltam teljesen képben. Azt sem vettem észre, hogy bejött két tanuló is a dokival.

Jött a végjáték. Mondták, hogy fogjam meg a két térdem, húzzam fel a lábaimat és nyomjak, amikor érzem, hogy jön. Közben emeljem a fejem. Levettek a ctg-ről, ami végig fent volt, hogy figyeljék a babát. Furcsa volt a hirtelen jött csend, nem hallani a szívdobogást, nagyon éreztem, hogy közeledünk a végéhez. Jött egy hullám, nyomtam, de közben féltem, hogy kettéhasadok. A fejem nem bírtam tartani, mondtam Cintinek, hogy a következőtől tartsa meg a fejem. Sajnos kicsit torokból préseltem, arra emlékszem, hogy a szülésznő valahogy úgy fogalmazott, hogy amit ott fent préselek, azt tegyem át oda lentre. Azt hiszem, a következőre még nem teljesen, de utána sikerült. Itt már nem csak az arcom, a kezeim is lezsibbadtak, nem tudtam tartani a lábaimat, úgyhogy az orvos és a szülésznő segítettek. Erre is csak nagyon halványan, elmesélés után emlékeztem. A harmadik vagy a negyedik fájás volt, amikor égető érzést éreztem odalent. Feszített és égett. Tudtam, hogy ez mit jelent, mert a tanfolyamon is beszéltünk róla. Mózi fejének legszélesebb pontjához értünk. Magamban mosolyogtam, egyrészt, hogy hamarosan vége, másrészt, hogy "aha, ez tényleg olyan, ez tényleg az, mint ahogy olvastam". Azonban sajnos nem úsztam meg a gátmetszést, pedig megpróbáltak mindent. Elmondták, ejteniük kell egy kisebb bemetszést, mert nagyon gyorsan jött, és nem fér át. Csalódott voltam, emlékszem, hogy kiült az arcomra, egy pillanatra sírtam belül, mert úgy voltam vele, hogy ha már hosszú hetekeig szogorúan diétáztam, meg kellett indítani, ha már volt ballon, burokrepesztés, oxi, akkor legalább a gátvédelem sikerüljön, legalább ez az egy maradjon meg nekem a terveinkből. Így aztán itt ezt is el kellett engednem. De nyilván itt ezt egy másodperc töredéke alatt processzáltam le. Bólintottam, hogy rendben. Nem éreztem egyébként szinte semmit belőle. Csak arra gondoltam, hogy mindjárt vége és megláthatjuk a fiunkat. A következő nyomásra kibújt a feje. Nem tudtam, mi van, de éreztem a kis testét magamban, félig már kint volt, elengedtem, de félig még bennem volt, ez volt az utolsó ilyen pillanat. Megható volt és kicsit földöntúli érzés. Alám tettek egy tiszta lepedőt, vagy valami anyagot, és emlékszem, azt mondták, ez már a babáé. A következő nyomás már nagyon rövid volt. Elöntött a forróság ott lent, ahogy kiáradt belőlem, leírhatatlan érzés volt, emékszem, hogy mosolyogtam. A szemem még csukva volt. Szólt a szülésznő, hogy nézzek oda. Tartotta felém Mózest, aki nyitott szemmel nézett rám, vagy legalábbis felém. Cinti is, én is sírtunk. 

A mellkasomra tették és megvárták, míg kipulzál a köldökzsinór. Oh, akkor bocsánat, ez a vágyam teljesült, ennek is nagyon örülök, Momó még megkapta az utolsó értékes anyagokat a placentánktól, az utolsó, ilyen formában általam odaadott anyagokat. Aztán láttam, ahogy Cinti elvágja a köldökzsinórt. Boldog voltam.

Megnéztük a placentát, megköszöntük neki, hogy táplálta a kisfiunkat, aztán összevarrtak. Közben -ahogy a szülésznő mondta- a mellkasomon ott volt a fájdalomcsillapító. (Szükségem is volt rá, a varrás -na meg utána a sebgyógyulás- rosszabb volt az egész szülésnél.) Momó végig rajtam feküdt amíg összeférceltek, és két óra aranyóra következett. Aztán sajnos el kellett köszönnünk Cintitől, mentünk le az osztályra, a covid miatt látogatni sem lehetett, így két nap múlva, a hazamenetelkor találkozhattunk újra. A kórházban amúgy mindenki nagyon kedves volt, a csecsemősök sokat segítettek, jártam is a nyakukra eleget. Ugyanis Mózesnek le volt nőve a nyelvfékje, és fél napig így szoptattam. Ez azt eredményezte, hogy sebes lett mind a két mellem. Az esti vizsgálaton vették észre, és akkor felvágták neki. Viszont innen kínszenvedés volt minden szoptatás. Később, már otthon, hívtam szoptatási tanácsadót. Az ő segítségével végre helyrejöttem, és már fejenállva is meg tudom etetni Momót.

Nagyon hálás vagyok Barbinak, hogy végigkísért, Rékának a tudásért és a meditációkért, az ügyeletes doktornőnek, a Szt István kórház dolgozóinak (tényleg le a kalappal előttük), Szilvinek a szopizásban nyújtott segítségért. Köszönet Cintinek, hogy minden nap körülvesz a szerelmével, hogy mindent megadott nekem, hogy nyugodt terhességem legyen, és most is elhalmoz minket minden jóval. Köszönet Momónak, hogy ilyen csodás kis teremtés, hogy ilyen könnyen és ügyesen megszületett, és minden nap elvarázsol minket. Köszönet a végtelenül támogató anyukáinknak és családjainknak. Köszönet a barátainknak a sok segítségért. És végül köszönet magamnak, hogy kitartottam a diétával, hogy minden falatot grammra lemértem, akkor is, amikor már a könyökömön jött ki a jégsaláta, és főleg hogy nagyon tudatosan, bátran, önmagamban és a testemben bízva szültem meg Mózest. Felülmúltam magam, többre vagyok képes, mint eddig hittem. Hálás vagyok.