Eufória

Számtalanszor elkezdtem már írni az általam megélt testi diszfóriáról, de minden alkalommal annyira kemény, szomorú és depresszív bejegyzések születtek, hogy a végén inkább meg sem osztottam. Még akkor is, ha a végén próbáltam az önelfogadás felé kanyarítani a konklúziót, a rengeteg kellemetlenség és önutálat miatt -ami a múltamat átjárta- féltem megosztani. De ma végre átélhettem egy olyan testi eufóriát, amit nagyon régen nem éreztem, így gondoltam, újra megpróbálok írni erről az egész libikókáról.

Szóval mi a diszfória? Én röviden úgy mondanám, hogy az az érzés, amikor egyszerűen azt érzed, hogy a testedet, vagy annak bizonyos részeit annyira utálod, hogy legszívesebben nem mennél emberek közé, eltűntetnéd, levágnád, letépnéd magadról. Hogy ez nem te vagy, el vagy b.va és rohadtul nem abban a testben vagy, amiben lenned kéne. (Ennek a másik véglete a testi eufória, amikor végre azt látod, amit szeretnél és jól érzed magad a testedben.) Ez az érzés -mármint a diszfória- nálam hullámzó és legfőképp, de nem kizárólag a melleimre irányult világ életemben. Utáltam őket attól a naptól fogva, hogy elkezdtek nőni. Utáltam őket, de sokáig nem tudtam, miért. 30 éves korom körül jöttem rá, hogy ez a nememmel függ össze, és abban az időben bújtam elő, mint nem bináris transz. Akkortájt kezdtem megfogalmazni magamban, hogy ez nem egyszerű elégedetlenség a testemmel, hanem a genderemmel összefüggő ellentmondás. Hogy nem az zavar, hogy bizonyos részeim tökéletlenek, hanem hogy bizonyos részeim automatikusan olyan nemhez társulnak, amivel nem azonosulok. Azt éreztem többek közt, hogy inkább lapos mellkast szeretnék, vagy legalábbis amikor emberek közé megyek, ne látszódjanak a melleim. Abban az időben kezdtem önismerettel foglalkozni és ahogy egyre mélyebbre ástam magam a folyamataimban, egyre jobban le tudtam követni a testemhez való viszonyulásomat. 10 év kellett, hogy megtanuljam és elfogadjam, hogy sosem lesz olyan, hogy tökéletesnek érzem. Hogy lesznek napok, amikor oké vagyok, lesznek, amikor nem, és lesznek, amikor minden porcikámat csodásnak látom majd. (Ilyen is van már, szerencsére.) Néha nem bírom látni magam a tükörben, néha meg azt gondolom, "hello, handsome". 😉 Azt is tudom már, hogy sok dolog befolyásolja és ez is rendben van. Ebbe most nem megyek nagyon bele, de a kipihentségemtől kezdve, a hormonjaimon át a másoktól kapott visszajelzésekig, sok minden.

Lényeg, hogy akkor, mikor előbújtam, lassacskán teljesen lecseréltem a ruhatáramat, levágattam a hajamat és a nőként "kötelező" szivacsos meg pushup melltartókat lecseréltem sport melltartókra. Nekem már ez megváltás volt. Végre önmagam kezdtem lenni. Úgy mehettem emberek közé, hogy magamat adhattam. Sokszor nehéz volt, mert megbámultak, hogy most férfi vagyok-e vagy nő, beszóltak, vadidegen emberek teljesen váratlan helyzetekben. De ahogy egyre magabiztosabb lettem, egyre kevésbé fordult ez elő és talán már ritkábban is veszem észre. Viszont, mivel még mindig sokszor nem tetszik, amit látok, vagy akár egy egy fényképen az első, amit kiszúrok, hogy basszus, látszanak a melleim, uh de gáz. Cinti meg mindig kérdezgette, hogy miért nem veszek bindert (mell leszorítót). Évekig úgy voltam, hogy hát minek, meg elég a sportmelltartó, annyival az sem tudhat többet és végülis elvagyok így is. De azért csak nem éreztem teljesen jól magam, szóval...

Így történt, hogy ma, így bő 3 hónappal a negyvenedik születésnapom előtt megérkeztek az első bindereim. Nekem ez volt a Karácsony, bontottagattam, mint a kisgyerek. Aztán felvettem. És baszki, ezek többet tudnak, mint a sport melltartó. Annyival, hogy könnyeztem, amikor felvettem a pólómat és tükörbe néztem. Ezt az érzést nem lehet leírni. Ilyet nagyon ritkán éltem meg. Sőt, basszus, végre kihúztam magam. És rájöttem arra is, hogy miért volt mindig görbe a hátam és miért ejtem mindig befele a vállaimat és állok úgy a fotókon, mint egy rakás szerencsétlenség. Mert el akarom rejteni a melleimet. Nem tudom elmondani, hogy milyen érzés volt ma azt látni a tükörben, amit kb 12 éves korom óta szerettem volna. És gondoltam, hogy jó lesz ez a cucc, de azt nem, hogy elsírom magam az örömtől. Hát ezt akartam megosztani.

Kiegészítés: ahogy írtam, a nemi önkifejezésem elég maszkulin lett az évek során, de ha el kéne helyeznem magam egy skálán, ahol az egyik véglet a nő, a másik a férfi, én teljesen középre helyezném magam. Azt hiszem, amit meg akarok fogalmazni az az, hogy a saját magamhoz való viszonyulásom változó, akár szituációtól függően, akár belső folyamatok mentén és már nem akarom megállítani, kőbe vésni. Vagyok, aki vagyok.

A mai élményem pedig annyira megerősítő volt, hogy ezt most ki kellett írnom magamból. Végre önmarcang nélkül.