Értékek, emlékek, barátok

Értékek, emlékek, barátok. Ez most az első 3 szó, ami eszembe jutott a Budapest Pride-ról. Ezeket kaptam az alatt a 4 év alatt, amíg a Szivárvány Misszió Alapítvány önkéntese voltam. Évi 365 nap, 0-24, munka mellett. Ezt nehéz elképzelni, de így volt és tudom, hogy aki most benne van, ugyanilyen intenzíven van jelen. Csak sejtem, min mennek most keresztül. Anno mi "csak" a kordonból szabadítottuk ki a menetet, és kb. 10 évet öregedtem, amikor Cintit, mint a rendezvény bejelentőjét, bevitték a Teve utcába. De aznap kordonoktól mentesen sétáltunk végig a városon és ez minden erőfeszítést megért. Most még nehezebb lehet. Magánemberként is a padlón vagyunk lelkileg, Pride szervezőként ez csak hatványozódhat. Persze a nehéz idők összekovácsolják a csapatot, de az egyik legfontosabb, amit a Pride-nál megtanultam, a közösség értékén és erején kívül, hogy a közösség működése az egyének hogylététől függ. Megtanultam odafigyelni a saját fizikai és lelki szükségleteimre, megtanultam a határaimat. Megtanultam elfogadni és tisztelni saját magam. Mindig hálás leszek az akkori csapatnak, hogy megadták azt a közeget, védőhálót, ahol ez lehetséges volt, ahol végre, 30X évesen önmagammá válhattam. De megtanultam még egy csomó más dolgot, ami azóta is csak a hasznomra válik az élet egyéb területein. Visszajelzést adni/kapni, projektet tervezni és véghezvinni, tárgyalni, interjút adni, helyzeteket/problémákat hatékonyan megoldani, alkotni/átlátni stratégiát, és sorolhatnám. Ezeket is mind a Szivárvány Misszió Alapítványnál. (Ahol nem csak a felvonulást szervezik ám, szeretném hangsúlyozni!)

Az értékeken, tapasztalatokon kívül sok igazán közeli barátot köszönhetek a szervezetnek, akikkel az ott töltött évek alatt a közös cél kovácsolt minket össze, és ma már együtt visszük a gyerekeket a játszótérre, együtt megyünk nyaralni, és tudjuk, hogy bármikor számíthatunk egymásra. Minden együtt létrehozott esemény, cikk, videó, kampány összekötött minket és büszkék voltunk egymásra, amikor láttuk, hogy a terveink megvalósulnak. Felejthetetlen élmény minden felvonulás után kifeküdni pl. a Kossuth térre halálosan fáradtan, aztán megölelgetni egymást, hogy "ez az, megcsináltuk, minden a helyén volt, mindent megoldottunk, lement!" A pénteki megnyitó visszahozta az emlékeket, a régi ismerősöket. Nosztalgikus volt és megható. Erőt adott, jó volt látni, hogy van, akiben még van erő és elszántság. Bennem mostanában kevés, de próbálom összeszedni magam és a saját környezetemben megtenni, amit tudok. Kisebb, nem nyilvános eseményeken szívesebben beszélek mostanában. Pár hónpja például az LMBTQ emberek szülei és támogató csoportnál voltunk meghívott vendégek, a saját történeteink kapcsán arról beszélgettünk, hogy hogyan tudja a család, a szülő támogatni a gyerekét a coming out folyamatában és milyen az életünk szivárványcsaládként. Ezek a beszélgetések sokat adnak, és segítenek látni, hogy milyen sok támogató ember van még itthon, csak ugye ők nem olyan hangosak, a gyűlöletet nehéz szeretettel túlüvölteni, mert a szeretet nem kiabál. Ezért kell, hogy minél többen legyünk idén a felvonuláson!

Nyomasztó LMBTQ embernek lenni, nem sajnáltatni akarom magam, csak a támogatók fontosságát szeretném hangsúlyozni. Idén nem lesznek cégek (ennek lehet örülni és nem örülni, most nem ez a lényeg), idén csak az egyének adják majd a tömeget. A magánemberek. Ti. Szerintem egy támogatónak ma 2 dolga van, a sorrend mindegy: 1. Felvonulni velünk, mellettünk és 2. megkérdezni, hogy vagyunk, hogy bírjuk. Mert a legtöbben -megmondom a frankót-, rohadt szarul. Eddig se volt könnyű, de az utóbbi hónapok már fizikailag is megviselnek sokunkat. Ilyenkor minden kis dolog sokkal nagyobbat sebez. Legyen az egy bántó szóhasználat, egy kis "buzi hangon beszélős viccelődés", hétköznapi, normalizált szalon-homofóbia. Amin úgy a heterók összenevetgélnek és elvárják, hogy te is vedd poénra, mert hát tudod, hogy ők nem úgy gondolják. Sajnálom, ez mostanában nekem nem megy. Nincs erőm győzködni magam, hogy nem kell magamra venni, mert csak arra megy el minden energiám, hogy arról győzködjem magam, hogy még egy pár hónapot maradhatunk. Még nem kell pakolni. Még nem kell felmondani. Még nem kell elbúcsúzni. És a szívem szakad meg minden baráti talákozáskor, hogy vajon még hányszor tudunk így együtt lenni, vagy minden könnyezve röhögésnél, hogy vajon még hány ilyen poén lehet hátra? Idegen nyelven nem lesz ugyanaz. Sírok a kádban, sírok elalvás előtt. Sírok a ligetben a ballonnál, ahová minden héten ki kell menni, mert Mózi imádja nézni, sírok a Carson Coma koncerten a nagy fiam mögött állva, hogy vajon mennyit fogom őt látni, ha el kell menni, és sírok mindenhol, ahol nem látnak mások. Néha már ott is, ahol látnak. Aztán mégis valahogy minden reggel felkelek, lenyomom a napot, és örülök, ha pár pillanatig nincs az a feszülés az izmaiban meg a gyomromban, meg az állkapcsomban. Rohadt bizonytalan minden.

Egy dologban vagyok biztos. Ha nem lesz giga nagy tömeg és nem lesz jövőre változás, akkor el kell menni. És én nem akarok. Ezt gondolom nem kell részleteznem. Ja, ez akkor már 2 dolog, vagy 3 is, bocs. Végre minden klappol, csak ez a rohadt politika akar eltüntetni az otthonunkból. És persze, nem szabad hagyni, meg ne add fel, tudom. De amikor már az egészséged megy rá, meg a családod nyugalma, akkor egy ponton elég lesz és nincs más választás. Ha az utcán veszélyes vagyok a gyerekekre, akkor mi lesz a következő lépés? Ha a civil szervezeteknek lehúzzák a rolót, mi lesz a következő lépés? Utánuk már nem lesz, aki megvéd és kiáll mellettünk. És itt nem csak a kisebbségekre gondolok ám, nem bizony. Ez mindenkit érinteni fog. És nem tudom, mitől félek jobban, újra kezdeni külföldön, ahol szintén kezdenek erősödni a szélsőséges nézetek, vagy itthon maradni a már dübörgő és egyre csak erősödő gyűlölet kellős közepén, ahol senki nem lesz biztonságban és ahol a kormánynak már senki és semmi nem fog megálljt parancsolni.

Cinti szokta mondani, hogy "nyugi, egyszer minderre majd csak visszagondolunk", és ez igaz is, ez is csak egy emlék lesz, egy időszak, ami elmúlik. Viszont az életünk is. Túl rövid ahhoz, hogy hagyjuk, hogy mások elb@sszák nekünk. Szóval gyertek el nagyon sokan Június 28.-án! Ha nincs kivel menned, csatlakozz hozzánk, nem leszel egyedül. Írj rám és menjünk együtt!

A Pride szervezőknek pedig innen kívánok sok erőt a hajrában! Minden tiszteletem a tiétek, és hálás vagyok a munkátokért! ❤️