Értékek, emlékek, barátok

Értékek, emlékek, barátok. Ez most az első 3 szó, ami eszembe jutott a Budapest Pride-ról. Ezeket kaptam az alatt a 4 év alatt, amíg a Szivárvány Misszió Alapítvány önkéntese voltam. Évi 365 nap, 0-24, munka mellett. Ezt nehéz elképzelni, de így volt és tudom, hogy aki most benne van, ugyanilyen intenzíven van jelen. Csak sejtem, min mennek most keresztül. Anno mi "csak" a kordonból szabadítottuk ki a menetet, és kb. 10 évet öregedtem, amikor Cintit, mint a rendezvény bejelentőjét, bevitték a Teve utcába. De aznap kordonoktól mentesen sétáltunk végig a városon és ez minden erőfeszítést megért. Most még nehezebb lehet. Magánemberként is a padlón vagyunk lelkileg, Pride szervezőként ez csak hatványozódhat. Persze a nehéz idők összekovácsolják a csapatot, de az egyik legfontosabb, amit a Pride-nál megtanultam, a közösség értékén és erején kívül, hogy a közösség működése az egyének hogylététől függ. Megtanultam odafigyelni a saját fizikai és lelki szükségleteimre, megtanultam a határaimat. Megtanultam elfogadni és tisztelni saját magam. Mindig hálás leszek az akkori csapatnak, hogy megadták azt a közeget, védőhálót, ahol ez lehetséges volt, ahol végre, 30X évesen önmagammá válhattam. De megtanultam még egy csomó más dolgot, ami azóta is csak a hasznomra válik az élet egyéb területein. Visszajelzést adni/kapni, projektet tervezni és véghezvinni, tárgyalni, interjút adni, helyzeteket/problémákat hatékonyan megoldani, alkotni/átlátni stratégiát, és sorolhatnám. Ezeket is mind a Szivárvány Misszió Alapítványnál. (Ahol nem csak a felvonulást szervezik ám, szeretném hangsúlyozni!)

Az értékeken, tapasztalatokon kívül sok igazán közeli barátot köszönhetek a szervezetnek, akikkel az ott töltött évek alatt a közös cél kovácsolt minket össze, és ma már együtt visszük a gyerekeket a játszótérre, együtt megyünk nyaralni, és tudjuk, hogy bármikor számíthatunk egymásra. Minden együtt létrehozott esemény, cikk, videó, kampány összekötött minket és büszkék voltunk egymásra, amikor láttuk, hogy a terveink megvalósulnak. Felejthetetlen élmény minden felvonulás után kifeküdni pl. a Kossuth térre halálosan fáradtan, aztán megölelgetni egymást, hogy "ez az, megcsináltuk, minden a helyén volt, mindent megoldottunk, lement!" A pénteki megnyitó visszahozta az emlékeket, a régi ismerősöket. Nosztalgikus volt és megható. Erőt adott, jó volt látni, hogy van, akiben még van erő és elszántság. Bennem mostanában kevés, de próbálom összeszedni magam és a saját környezetemben megtenni, amit tudok. Kisebb, nem nyilvános eseményeken szívesebben beszélek mostanában. Pár hónpja például az LMBTQ emberek szülei és támogató csoportnál voltunk meghívott vendégek, a saját történeteink kapcsán arról beszélgettünk, hogy hogyan tudja a család, a szülő támogatni a gyerekét a coming out folyamatában és milyen az életünk szivárványcsaládként. Ezek a beszélgetések sokat adnak, és segítenek látni, hogy milyen sok támogató ember van még itthon, csak ugye ők nem olyan hangosak, a gyűlöletet nehéz szeretettel túlüvölteni, mert a szeretet nem kiabál. Ezért kell, hogy minél többen legyünk idén a felvonuláson!

Nyomasztó LMBTQ embernek lenni, nem sajnáltatni akarom magam, csak a támogatók fontosságát szeretném hangsúlyozni. Idén nem lesznek cégek (ennek lehet örülni és nem örülni, most nem ez a lényeg), idén csak az egyének adják majd a tömeget. A magánemberek. Ti. Szerintem egy támogatónak ma 2 dolga van, a sorrend mindegy: 1. Felvonulni velünk, mellettünk és 2. megkérdezni, hogy vagyunk, hogy bírjuk. Mert a legtöbben -megmondom a frankót-, rohadt szarul. Eddig se volt könnyű, de az utóbbi hónapok már fizikailag is megviselnek sokunkat. Ilyenkor minden kis dolog sokkal nagyobbat sebez. Legyen az egy bántó szóhasználat, egy kis "buzi hangon beszélős viccelődés", hétköznapi, normalizált szalon-homofóbia. Amin úgy a heterók összenevetgélnek és elvárják, hogy te is vedd poénra, mert hát tudod, hogy ők nem úgy gondolják. Sajnálom, ez mostanában nekem nem megy. Nincs erőm győzködni magam, hogy nem kell magamra venni, mert csak arra megy el minden energiám, hogy arról győzködjem magam, hogy még egy pár hónapot maradhatunk. Még nem kell pakolni. Még nem kell felmondani. Még nem kell elbúcsúzni. És a szívem szakad meg minden baráti talákozáskor, hogy vajon még hányszor tudunk így együtt lenni, vagy minden könnyezve röhögésnél, hogy vajon még hány ilyen poén lehet hátra? Idegen nyelven nem lesz ugyanaz. Sírok a kádban, sírok elalvás előtt. Sírok a ligetben a ballonnál, ahová minden héten ki kell menni, mert Mózi imádja nézni, sírok a Carson Coma koncerten a nagy fiam mögött állva, hogy vajon mennyit fogom őt látni, ha el kell menni, és sírok mindenhol, ahol nem látnak mások. Néha már ott is, ahol látnak. Aztán mégis valahogy minden reggel felkelek, lenyomom a napot, és örülök, ha pár pillanatig nincs az a feszülés az izmaiban meg a gyomromban, meg az állkapcsomban. Rohadt bizonytalan minden.

Egy dologban vagyok biztos. Ha nem lesz giga nagy tömeg és nem lesz jövőre változás, akkor el kell menni. És én nem akarok. Ezt gondolom nem kell részleteznem. Ja, ez akkor már 2 dolog, vagy 3 is, bocs. Végre minden klappol, csak ez a rohadt politika akar eltüntetni az otthonunkból. És persze, nem szabad hagyni, meg ne add fel, tudom. De amikor már az egészséged megy rá, meg a családod nyugalma, akkor egy ponton elég lesz és nincs más választás. Ha az utcán veszélyes vagyok a gyerekekre, akkor mi lesz a következő lépés? Ha a civil szervezeteknek lehúzzák a rolót, mi lesz a következő lépés? Utánuk már nem lesz, aki megvéd és kiáll mellettünk. És itt nem csak a kisebbségekre gondolok ám, nem bizony. Ez mindenkit érinteni fog. És nem tudom, mitől félek jobban, újra kezdeni külföldön, ahol szintén kezdenek erősödni a szélsőséges nézetek, vagy itthon maradni a már dübörgő és egyre csak erősödő gyűlölet kellős közepén, ahol senki nem lesz biztonságban és ahol a kormánynak már senki és semmi nem fog megálljt parancsolni.

Cinti szokta mondani, hogy "nyugi, egyszer minderre majd csak visszagondolunk", és ez igaz is, ez is csak egy emlék lesz, egy időszak, ami elmúlik. Viszont az életünk is. Túl rövid ahhoz, hogy hagyjuk, hogy mások elb@sszák nekünk. Szóval gyertek el nagyon sokan Június 28.-án! Ha nincs kivel menned, csatlakozz hozzánk, nem leszel egyedül. Írj rám és menjünk együtt!

A Pride szervezőknek pedig innen kívánok sok erőt a hajrában! Minden tiszteletem a tiétek, és hálás vagyok a munkátokért! ❤️ 

Utazás 2 gyerekkel - Bécs

Bevállalósak voltunk, és nem bántuk meg. Az első nyarunk ez Momóval, és 3 utazásunk is volt, most már két gyerekkel. Először Monoszlón voltunk vendégségben 2 éjszakát. Ez volt a próbaút. Szuperül sikerült, de természetesen a kis gyerekülésbe beszorítva Momó nem volt a legjobb kedvében. De a teljes útból csak az utolsó kb 40 perc volt necces. Minden más sima volt. A máshol alvás, a strandolás, jövés-menés, stb. Aztán 5 nap következett a Balatonon. Itt is csak a kocsiút volt kicsit kellemetlen. De egy megállással ez is rendben volt végülis. Aztán jött Bécs, de ez már vonattal. Túl sok lett volna kocsival, az biztos. A vonaton legalább lehet mászkálni, gondoltuk. Arra nem voltunk felkészülve, hogy kétszer annyi jegyet adnak el, mint ahány ülés van. Így aztán nagyon sétálgatni nem lehetett, de a hordozó most is mentette a helyzetet, 1 órát aludt.

Kora este érkeztünk meg, nem csináltunk semmi programot, kicsit el is fáradtunk az úton. Na de másnap a Práterben aztán jól indítottunk, kipróbáltunk pár dolgot, D-t dőleg a hullámvasutak érdekelték, úgyhogy némelyiken 2 kört is kellett menni. Én 2 kisebbel átléptem a határaimat, de Cintivel felültek a legnagyobbra is. Én már nézni is alig bírtam. Nagyon élvezték. Momó is jól bírta a strapát, kicsit parkoztunk is, hogy tudjon mászkálni. Állandóan menne és pakolna egyébként, nagyon aktív baba. Másnap elmentünk Schönbrunnba, megnéztük a palotát, tettünk egy rövidebb túrát és kipróbáltuk a labirintusokat is a kertben. Nagyon nagy hőség volt, legfőképp az fárasztott le minket, meg hogy várni kellett, mire bejutottunk. Egyébként időpontra lehet jegyet venni, szóval nem kell tülekedni, viszont fél 12-kor már csak 14:40-re lehetett jegyet venni. Szóval aki tudja, annak érdemes jóelőre jegyet venni. Ja és van önkiszolgáló jegyautomata, ahol kb 2 perc alatt meg lehet venni a belépőt. Ez nagyon praktikus. Hazafelé beugrottunk egy vizes játszótérre, ami amúgy teljesen ingyenes, van egy kis tó, mindenféle izgi játék, büfé, ingyenes gyerekfelügyelet. Itt lehűtöttük magunkat egy picit, aztán irány haza. Nagyon tetszett, hogy van több gyalogos híd is a Duna felett. A metróhálózat szuper, minden állomáson van lift, szóval babakocsival, kerekesszékkel is mindenhova el lehet jutni.

Csütörtök délelőtt kimentünk egy kis közeli tóhoz fürdeni egy picit. Itt nincs jegypénztár, körbejár egy illetékes és nála kell fizetni. Ha jön. De nem jött, valószínűleg csúcsidőben szokott, szóval itt is ingyen strandoltunk. Ezt azért írom le megint, mert egyszerűen nálunk ez elképzelhetetlen, hogy ilyen helyekre csak úgy be lehessen menni. Hogy valami, csak úgy az emberekért legyen, ne a lehúzásért. Délután elmentünk a Time travel "múzeumba". Ezt nagyon ajánlom mindenkinek, aki Bécsben jár. Modern, informatív, nem csak gyerekeknek izgalmas. Túl kicsiknek azért nem ajánlom, de nekünk a 10 évessel tökéletes volt. 5D mozi, VR, beszélő szobrok, így lehet csepegtetni kicsit a történelmet már. Ezután még összefutottunk a sógornőmékkel, akik szintén pont kint voltak. Pénteken viszont már csak pihentünk, pakoltunk, ebédeltünk. Nem volt másra energia, elfáradtunk. Azt hiszem kimaxoltuk.

Nagyon tetszett, hogy sokféle ember van, hogy mindenki nagyon kedves volt, és nagyon hamar fel lehet venni a város ritmusát. Mert az emberekre van kitalálva és így könnyű belemerülni. Van wifi a városban, ami mondjuk néha nem ment valamiért, de jól jött párszor, amikor működött. Az üzletek tiszták, az utcákon nem látsz hugyot meg szart (már elnézést, de itthon lehajtott fejjel kell menni ezek miatt). Oszlopra kifüggesztett nylon zsákból is megveheted a napi újságot és senki nem vágja ki őket, hogy ellopja. Akármerre indulsz, 5-10 perc sétára találsz egy parkot, ez felbecsülhetetlen és nagyon jó érzést ad.

Szóval nagyon-nagyon jól éreztük magunkat, és rengeteg felfedeznivaló maradt még, úgyhogy biztos megyünk újra. Mindenkinek ajánlom Bécset, marha közel van, és nagyon izgalmas város!

8 hónap

Momó 8 hónapos. Nagyon-nagyon rohan az idő. Baba mellett ezt különösen jól lehet látni és érezni. És már most túl vagyunk sok mindenen. Egy rakás ügyintézés, covid, kis balatoni utazás, az első fogacskák kibújása. És előbújások, persze.

Micsoda átvezetés, éppen Pride hónap van. 🙂 Babával az élet állandó coming out. Mert elsőre azt gondolja mindenki, hogy férjnél vagy, vagy hogy legalábbis a másik szülő férfi. Mióta terhes lettem, kb 8-szor kellett hivatalos keretek miatt előbújnom. Orvosok, védőnő, gyerek papírjainak intézése. Ez csak egy gyors számolgatás, lehet, hogy több is volt. És ebben nincs benne, hisz nem tudom megszámolni azokat az alkalmakat, amikor a zöldségesnek, a szomszédoknak, stb... Nekik persze nem "muszáj", de én úgy vagyok vele, hogy nyíltan beszélek rólunk, mert én is így érzem jobban magam és a gyerekeknek sem szeretném azt sugallni, hogy szégyellni kell magunkat, vagy titkolózni kell. Sosem muszáj előbújni, én is csak akkor teszem, ha biztonságosnak érzem. Volt már olyan, hogy ha úgy adódott, csak annyit mondtam, összetett a story.

Lényeg a lényeg, eddig sehol semmi gond nem volt (lekopogom jól). Még a névváltoztatás is simán ment. Miért kellett névváltoztatás? Automatikusan nem kaphatja meg a gyerek a bejegyzett élettárs vezetéknevét, csak úgy, hogy a születési neve megváltozik. Mi azt szerettük volna, hogy mind a kettőnk vezetéknevét megkapja. Ez nagyon fontos a gyereknek is, és a társszülőnek is, az összetartozást jelképezi. Lelkileg sokat jelent, ugyanakkor pl egy nyaralásnál is jól jön, vagy a gyerekorvosnál, hogy látszik, egy család vagyunk. Lehet, hogy amúgy sem kérdezősködnének, de azért jobb így. Szóval az anyakönyvi osztálynál kellett kérvényezni, egy egyszerű indoklással, amiben leírtam, hogy szeretném, ha a bejegyzett élettarsam nevét is viselné a gyermekem. Cintinek pedig írnia kellett egy nyilatkozatot arról, hogy ezt ő is így szeretné és nem sérti a személyiségi jogait. Lol. Hát volt egy pici izgulás, mert ezt a minisztériumban engedélyezik, a nemtommelyik főispán vagy nagyságos úr rezidenciáján, de szerencsére nem volt gond. Mondjuk jobban jártak, mert olyan botrányt csináltunk volna, hogy ihajj. 😂

Úgyhogy telik az idő, amint írtam. Momó ücsörög, van 2 foga alul, négykézláb áll, még nem halad előre, csak hátra (ooops, a kis libsi), gagyog, nagyokat nevet és imádja a kutyákat meg a cicákat. Szerintem ilyenkor még nem dől el, hogy kutyás, vagy cicás valaki. 😸🐕 Ezen kívül volt még egy rakás oltása, kiluggatták szegényt, mint a tűpárnát (családbarát kormányunknak hála, vagy 130 ezer forintba kerülnek a választható oltások, amit igazából alapnak vesznek, hogy beadod, nagyon nem kérdezgetik, hogy szeretnéd-e, na mindegy is).

A kedvencem, amikor altatom Motyót, szopizik, már lenyugodott és szuszog, egyszercsak kiköpi, felnéz rám, mosolyog egyet, mintha azt mondaná, "hát nagyon jó itt lenni", aztán visszafekszik, és szopizik tovább. Nagyon kifejezően kommunikál egyébként. Tegnap este Cinti hazajött a munkából, Momó meglátta, visongva, ugrálva, vigyorogva örült neki. Majd kibújt a bőréből örömében. Imádja a bátyját is, úgy nézi mindig, mint az istent. Felismeri azokat, akikkel gyakrabban találkozunk, úgyhogy a kis barátai Ádám, Lia, Ábel is nagy kedvenc. Meglátja őket és már vigyorog. Nagyon figyel a kinti hangokra, kutyák, babák, sziréna, bármit hall, néz az ablak felé és mondja rá: hő, hő. Vagy ezt a kánikula miatt mondta? Lehet. 😃

Szóval telnek a napok, most kicsit kevesebb energiám és időm volt tanulni, de lelkesen csinálom azért és imádom.

Fáradt vagyok sokszor, de boldog, és bár nyomaszt az, ahogy ez a kormány velünk bánik, próbálok és próbálunk arra fókuszálni, hogy mindannyian a lehető legkiegyensúlyozottabbak legyünk és megtaláljuk a pozitív dolgokat. És ugyan már nem vagyunk a pride csapat része, a magunk módján próbálunk tenni az lmbtq ügyért. Például előbújásokkal. Ez az időszak a pride-nál mindig a legmegterhelőbb, úgyhogy innen is kívánunk sok erőt nekik, és egy szuper, atrocitásmentes, boldog, felszabadult felvonulást mindenkinek. 🏳️‍🌈❤️

Otthon, együtt

A kórházban mindenki nagyon kedves, leszámítva azt az egy orvost, akit korábban említettem. Annak ellenére, hogy sorban mondanak fel a dolgozók a szülészeten és az osztályon is, tartják a frontot. A rendszer hianyosságai nem teszik könnyebbé sajnos az első 2-3 napot, amit a babával töltesz, az egész olyan, mint egy túlélő túra. Elindulsz, tudod, hogy végig kell csinálnod, akármi legyen. Kezdve azzal, hogy nincs az osztályon se wc papír, se szappan, mindent magadnak kell vinni. Ezt azért tessék ízlelgetni. Kislámpa nincs, éjjel a zuhanyzóban felkapcsoltuk a villanyt, résnyire nyitottuk az ajtót, ez volt a megoldás. Mivel több ágy van a szobában, mint amennyi kényelmesen elfér, egymás táskáit, bőröndjeit és babáit kerülgettük 3 napig. A reggeli és a vacsora elég karcsú, jobban jársz, ha viszel, vagy otthonról hoznak. Én egyszer kaptam ebédet, az nem volt olyan rossz, bár én nem vagyok válogatós és a spenótot is szeretem. Volt nálam pár protein szelet, és gyümölcslé. Elvileg hazamenetel előtt meg kéne vizsgáljon nőgyógyász. Ez nem történik meg, de a zárójelentésen az áll, hogy megvizsgáltak és minden rendben. De nem kérdezel rá és nem teszel panaszt, mert úgyis csak leszólnának. Lényeg, hogy egy olyan szar álomban vagy, amin túl kell lenni, és minden sejteddel könyörögsz, hogy hazamehess végre. Na de nyugi, ki is dobnak, percre pontosan. A hazamenetel a legjobb része a bentlétnek.

Unokatesóm fuvarozott haza minket, hozott nekem egy brutál finom turmixot, soha nem felejtem el, annyira jól esett. Szerintem ilyen lehet, amikor hajótörést szenvedsz, megtalálnak pár nap után, és kapsz valamit inni/enni végre. Közvetlenül a szülés után ilyen volt az is, amikor az osztályra leérve egy nővér megkérdezte, hogy éhes vagyok-e. Mondtam, hogy nagyon, és azonnal hozott egy zsömlét papírtányéron, feltépős halkrémmel, meg egy paprikával. A gesztust értékeltem, nyilván kb rágás nélkül tömtem be az egészet, de a rendszer meg kapja be, hogy szülés után ettől kéne erőre kapni... Szóval a hazamenetel. Momó begyömöszölve a meleg ruhába, pislogott az autósülésben, de szerencsére hamar elaludt. Én féloldalasan a seb miatt, nagyon fáradtan, de izgatottan és boldogan "ültem" a kocsiban. Cintin is látszott, hogy boldog, hogy végre együtt lehetünk, 2 napig nem jöhetett be hozzánk. Mind a ketten izgultunk nagyon. Úgy emlékszem, be nem állt a szám, mindent el akartam mesélni nekik. Nagyjából azt, amit a blogon azóta meg is írtam a szülésről.

Az első pár éjjel otthon nem sokat aludtam, bár azért Momó már elég hamar volt, hogy aludt 4 órát egyben, egyszer még volt, hogy 6 órat is. (Jelentem, ez azóta elmúlt, a 4 órának már örülök, ha megesik.) Szóval pár hétig teljesen összefolytak a nappalok és az éjszakák. Elvesztettem a fonalat, hogy milyen nap van, és teljesen a jelenben tudtam csak létezni. Nem tudtam, mi lesz holnap, csak hogy ebben a pillanatban mi van. Küzdöttem a fájdalmakkal, és közben próbáltam felfogni, feldolgozni mindazt, ami történt. Brutális sokk volt a szülés, ahogy írtam már, de ezt csak utána fogtam fel. Napokig, hetekig folyamatosan beszélnem kellett róla, mert villanásokként törtek fel az emlékképek. Ez együtt a friss gátsebbel és a szoptatás kezdeti fájdalmaival, plusz az alváshiánnyal, egy elég ütős kombó. Nem túloznak a cikkek, amikben azt írják, hogy a gyermekágy egy nagyon érzékeny időszak. Tiszta PTSD az egész. Akkor is, ha nem volt semmi rettenetes a szülés közben. Egyszerűen annyira felfoghatatlan, ami veled történt, hogy vissza kell térj valahogy a testedbe és ez időbe telik.

A szoptatás kicsit nehezítve indult nekünk, mert Mózi nyelve le volt nőve. Mivel ezt nem vették észre még az elején, és én sem nézegettem, az első mellretételtől sebes lett a mellem. Először nem sokat segítettek a kórházban, 5 mondatban elmondták, hogy kell csinálni, segítettek rátenni a cicire, aztán onnantól egyedül próbálkoztam. Kínszenvedés volt. Fájt, hogy legszívesebben visítottam volna. Először kb olyan délután fél 5 körül szopizott, aztán folyamatosan próbálgattam. Estefelé körbejártak a csecsemősök, mondtam, hogy fáj és sebes. Akkor kezdtek jobban foglalkozni velünk, és az esti vizitnél az orvos megnézte és végül felvágta a nyelvét. Ez igazán gyorsan megvolt, nem fájt Momónak, viszont utána nagyon fura lehetett neki. Hiszen egész addig sosem tudta előrenyújtani a nyelvét, most meg hirtelen össze-vissza ment a szájában. Így indultunk neki a szopizás megtanulásának. Nem ment, legalábbis ami engem illet. A tej beindult, Mózi szopizott, de nekem rettentően sebes volt a mellem, és fájt, mint a veszedelem. A csecsemősök segítettek, hogy így meg úgy tegyem. Második éjjel már nem bírtam, fizikailag és lelkileg is kikészültem, hogy nem megy. Úgyhogy fél éjszaka a csecsemősöknél ültünk, bőgtem, ők meg segítettek mellre tenni. Örök hálám nekik, nagyon kedvesek voltak! Aztán otthon folytatódott a kín. Csak sebes volt, csak fájt, úgyhogy hívtunk szoptatási tanácsadót. Ő még rengeteg mindent elmondott a szoptatásról, megtanított még más pozíciókat is, és rá 2 napra végre elmúltak a sebek a melleimről. Egyszer kezdett becsomósodni oldalt az egyik, de a tanácsadónak hála, tudtam, hogy mit kell tennem, hogy kell fordítanom a babát szopizáskor, hogy elmúljon. Így ebből nem lett gond. Fájni viszont még mindig nagyon fájt, amikor rátettem a cicire, valószínűleg még nem volt tökéletes a technikánk. Ezt a fájdalmat úgy kell elképzelni, mintha valaki kést szúrna bele, szóval rengeteget sírtam és próbáltam nem túl hangosan szentségelni. A második hónap végére mondom azt, hogy belejöttünk, mert akkor kezdett enyhülni ez. Azóta viszont ki merem jelenteni, hogy profik vagyunk, és a csodánkra jár a gyerekorvos és a védőnő, hogy csak anyatejjel mennyit hízik, 3 hónaposan 6 kiló, 4 hónaposan 7 kiló fölött jártunk. Sószsák.

A másik dolog, amire nem készítenek fel, az az alfeled teljesen kaotikus állapota. Igen, az első hetekben bepisilsz, ha nem sietsz a wc-re bekakilsz, és non-stop fingassz, mintha a pop corn pattogna a mikróban. Nem tudod visszatartani. És ez lassan enyhül. Nekem mindig nagyon gyanúsak azok a videók, amikben az anyukák bemutatják az első napjukat a babával otthon, tökéletes sminkben, tökéjjre organizáltan, smootie-t mixelve, labradort sétáltatva... Na ne. Ez vagy kamu, vagy nagyon durva teljesítménykényszer. De ez csak az én véleményem, mert én a klotyóra alig tudtam kivonszolni magam és folyt a könnyem. Meg a vérem. Olyan voltam, mint egy csatatér. A testem teljesen kikerült az irányításom alól és most, fél évvel szülés után sem százas még. A szelek már nem bántanak annyira és mindent vissza tudok tartani, de már nem olyan sokáig, mint régen. A hegem néha még mindig húzódik, érzem pl ha törökülésben ülök. De hol van ez az első napokhoz képest...

Az, hogy mi történik otthon az első hetekben, épp annyira meghatározó, mint maga a szülés. De ezzel olyan keveset foglalkozunk. Persze, szó esik róla, de szerintem nem elég hangsúlyos. Hetekig tartott ez a kimerült, sokkos állapot. Alvásból most sincs sok, de már belejöttünk a dolgokba. Jövünk-megyünk, elkezdtük megkínálni almával, répával, szóval minden szuper. Annyit eszem, mint egy mangalica, Mo pedig rengeteget szopizik. Éjjel minimum 4-5-ször, úgyhogy muszáj vagyok enni. A cukor vizsgálatot halogatom, képtelen vagyok rávenni magam, meg a 75g glükóz se vonz. Rágondolok és hányok.

Viszonylag rég óta írogatom ezt a bejegyzést, most Motyó fél éves. Tegnap voltam kontrollon és kiderült, hogy a fentebb említett "a hegem még néha húzódik" azért van, mert kinyílt a sebem, szóval jövő héten megyek visszavarratni a hüvelyfalam. Állítólag ez ritka, és nem is mondta a doki, hogy mitől lehet, egy tüsszentéstől is szétjöhet. Mondjuk gyanítom, hogy a rezidens, aki varrt, még nem volt túl gyakorlott. Mi tagadás, magam alatt vagyok és bár tudom, hogy másoknak sokkal rosszabb is szokott lenni és van akinek nem lehet gyereke, szóval igen, boldog vagyok, de mégis nagyon szar, hogy megint fájni fog és megint lábadozhatok és megint szét kell raknom magam idegenek előtt és turkálni fognak bennem. Bocs, hogy ilyen szókimondó vagyok, de ez történik minden egyes emberrel, aki szül. Magyarországon egy bontott csirke vagy, egy darab hús, egy futószalagon száguldó munkadarab. És miután hazamész, ebből próbálsz visszaépülni boldog, egészséges (mentálisan és fizikailag), aktív, vonzó, sikeres felnőtt emberré.

Ami segít az egy elfogadó, türelmes partner, barát, vagy családtag aki veled van, más szülők társasága (akik keresztülmennek nagyjából ugyanazon), és valami tevékenység, ami kicsit kikapcsol, ha csak 20 percre, akkor annyira. Nekem ez most az online webdesign tanfolyam, amivel lassan, de haladok. Esténként, amikor Momó alszik, nekiülök és csinálom. Van, hogy csak egy órát, van, hogy többet. Jó érzés valami mással is foglalkozni.

Szóval egészében nézve minden szuper és nekem nagyon jó dolgom van, és a legfontosabb, hogy Momó egészséges, a többit meg kibírom nyilván. Csak azt próbálom érzékeltetni, hogy a sima felszín alatt mindenki a sebeit nyalogatja, maximum nem mondja, vagy magának sem ismeri be, hogy megsérült. Nekem szerencsém van, mert nálunk itthon valid szarul lenni és nem az a reakció, hogy szedd össze magad. Nem ciki segítséget kérni, és elesettnek lenni. Nem ciki orvoshoz menni, nem elvárás, hogy erős legyél. Az idő nagy részében jól vagyok, de vannak nehezebb napok, vannak félelmek és nehézségek is. De előbb-utóbb mindig keresem a megoldást. A blogolás is egyfajta válasz a feszkóra. Átgondolom, kiírom, megosztom. Online ventillálok. Ha pedig valaki hasonló helyzetben van, elolvassa pont ezt, és jót tesz neki a tudat, hogy nincs egyedül, akkor már kettőnknek segített ez a bejegyzés.