Alkohol

31 lettem vasárnap. Jobb, mint a 30 valahogy. A 30. évvel kapcsolatban talán túl nagy elvárásaim voltak. Pedig már a szülinapi bulim is jelezte, hogy el kellene gondolkodom, ugyanis iszonyatosan csúnyán berúgtam. De nagyon, nagyon csúnyán. Tényleg vállalhatatlanul.

Az alkohol régóta rágott téma az életemben. Az apám a rabja volt. Hol jobban, hol kevésbé, de függött tőle. Én kb. 14 éves koromban ittam meg az első pohárral. Vicces volt. Azt gondoltam, ezzel a társaság része lettem. A középiskolában egyre gyakrabban ittam. A legelején még nem olyan sokszor és nem olyan sokat, de ahogy teltek az évek, az alkalmak és a mennyiség is jelentősen nőtt. Jó fejnek gondoltam magam és lazának, miközben -így utólag visszagondolva- igen csúnya állapotba kerültem olykor. Együtt ittunk a pajtikkal, ha jókedvünk volt, és akkor is, ha rossz. De úgy gondoltuk, úgy gondoltam, hogy ez az élet természetes velejárója és szükséges is, mert összehozza az embereket, vigaszt jelent, és feldob. Meg amúgy sem nagy dolog, mindenki ezt csinálja. A másnapokat nem szerettem, de hát ez egy ilyen műfaj...

A 30. évem azt hiszem -részben- arról szólt, hogy rájöjjek, nincs szükségem alkoholra ahhoz, hogy teljes életet éljek, sőt. Ahhoz, hogy teljes életet éljek, nem szabad innom. Nem is teszem, most már 3 hónapja. De ebben a világban ez nem olyan könnyű ám. Legalábbis addig nem, amíg rá nem jössz az átverésre, arra, hogy mekkora csapdában csücsülsz.

A reklámok ("Jutalom a nap végén"), a szólásmondások ("egy sör nem sör"), a szokásaink ("igyunk az egészségedre!"), az életünk minden területén, szinte a csapból is alkohol folyik. Ünnepelj=igyál, bánatos vagy=igyál, és persze a munka után is, jól megérdemelt levezetésképp=igyál!

Na meg a félelmek: mit fogok csinálni a barátaimmal, ha nem kocsmázni megyek? Hülyének fognak nézni! (A barátaim? Az elég baj lenne.) Mindenki jól fogja érezni magát, csak én nem, mert kimaradok valamiből, satöbbisatöbbi.

Csoda, hogy az egész ország függő? Olyan sok a frusztrációnk és az alkohollal annyira könnyű elkenni az érzéseket meg a gondolatokat. És mivel addig sem foglalkozunk azzal, amivel kéne, a legközelebbi emberi kapcsolatainkat tesszük tönkre hosszú távon. Nem, nem csak az, aki hetente háromszor macska részegen kúszik haza, hanem az is, aki beszélgetés, vagy bármilyen közös időtöltés helyett egy-két üveg sörrel való csendes TV nézés után elalszik a kanapén minden nap. Vagy akárhányszor. Nem számít a gyakoriság. Lelkiállapotokhoz, cselekvésekhez, emberi kapcsolatainkhoz társul be az alkohol, akkor is, ha azt mondjuk, "áhh, mi otthon csak egy héten egyszer..."  Én is ezzel nyugtattam magam. De aztán egyszer belegondoltam, hogy milyen lenne, ha azt mondanák, mától nem ihatsz egy kortyot sem. Mindenkinek lehet, de nekem nem. Már a gondolattól dühös lettem. Teljesen befeszültem. Ebből sejtettem, hogy ez nem oké. Na meg abból, hogy mennyire vártam bizonyos találkozókat, és szabad péntek estéket azért, mert tudtam, hogy kiengedhetem a gőzt (értsd:ihatok).

Szóval az elmúlt évemnek ez az egyik legnagyobb fejleménye, hogy nem iszom. És jó! Még akkor is, amikor a pultosok beszólnak, hogy nem alkoholt kérek. Például ilyeneket: "hát, jó bulit hozzá!" Vagy Cintinek egyszer beszóltak egy ilyet: "hát, ettől nem fogsz falnak menni." De könyörgöm, miért az az alap, hogy falnak akarok menni? Nekem megéri egyben maradni.

Nem vagyok másnapos egyik buli után sem, jól érzem magam, nem azért várom a hétvégét, hogy ihassak, hanem a társaság miatt, és emlékszem rá, hogy miről beszélgettem emberekkel. A  korábbi emlékeim inkább csak derengenek, vagy teljesen el is tűntek.

Most nem úgy állok hozzá, hogy soha többé, hanem úgy, hogy ma nem, most nem. Megtehetném, de nem vágyom a részegségre. Persze bekapcsol, főleg mostanában, hogy itt a tavasz, és ki lehet ülni a napsütésbe. Na de nehogy már csak piával a kezemben tudjam elképzelni a tavaszt! Iszom inkább egy jó limonádét, vagy ilyesmit.

És még egy utolsó tapasztalat ezzel kapcsolatban, hogy megszűntek az abból fakadó konfliktusok, hogy egyikünk be van rúgva, a másikunk meg szín józan. Bővebben kifejtve: nem tudom, ki, hogy van vele, de nekem sokszor volt már ilyen párkapcsolatban jelentkező probléma, amikor egyikünk józan, és úgy érzi, kimaradt a buliból, vagy hogy nem tud két értelmes szót beszélni a bódult másikkal, mert az hazajött, és elterült, mint egy lelőtt vad. Aztán másnap reggel, amikor a dorbézoló fél felkel, bűntudata van, hogy már megint elhajlott, és emiatt elúszik a közösen tervezett hétvége... (Azért írtam így, konkrét alany nélkül, mert voltam már egyik és másik fél is, és semelyik sem kellemes.) Na de ez a potenciális problémaforrás már nincs, és ez nagyon nagy biztonságérzetet ad.

Szóval tudom, hogy kicsit hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, de megérte, legalábbis nekem biztosan, mert összefoglalhattam a gondolataimat.