"A csend, meg a zaj"

Végre van egy kis időm írni! Hurrá!

Arra gondoltam, hogy elférne valami kellemes téma, mert mostanában annyi, de annyi rettenetes és felháborító dolog történik a világban és itthon is. Ki kell néha kapcsolni.

A hétvégén a Balatonon voltunk, és pihentünk egy kicsit. Első nap, amikor lementünk, ültem a tóparton, néztem a gyerekemet, ahogy lapátolja a vizet egy vödörbe és gyönyörködtem benne. Olyan csendes volt és annyira elmélyülten pakolta azt a Balatont. Eszembe jutott, mennyire szerettem gyerekkoromban sarazni, meg homokozni. Szerintem egy percre konkrétan visszautaztam az időben, mert ahogy suhogott a szél, hullámzott a víz, és csend volt, az egész olyan hipnotikusnak hatott, hogy kiélesedtek az emlékképek a fejemben. Egy evezőstúra jelent meg előttem, ahol homokvár építő versenyt tartottunk (nem csak gyerekeknek ám!), meg egy olaszországi nyaralás (erről igazi fotóm is maradt), és az az érzés is visszajött, hogy mennyire szerettem a szétterülő földből és a kósza kavicsokból, botokból valami egyedit létrehozni, valamit, ami kibukkan a síkból, valamit, aminek a fejemben története van. Szerettem a földet túrni. Állítólag a bika jegy szülöttei odavannak a földért, és lehet, hogy tényleg van ebben valami. Szóval a hétvége nekem kicsit szentimentális hangulatban telt és jól is esett, bevallom. (A képet is ezen a hétvégén készítettem.)

Ezzel szöges ellentétben egyébként a kis kiruccanásról a fejemben megmaradt hangfoszlányok inkább a medencében pancsoló gyerekek zsivajának és az étteremben csilingelő evőeszközöknek a keveréke. Furcsa ez a kettősség. Lehet, hogy azért van, mert a parton a csendet hallgatni annyira emlékezetes volt, viszont a medence és az étterem zaja pedig olyan sokszor vett körbe, hogy beleégett a fülembe.

Gondolkodtatok már azon, hogy milyen nehéz megtanulni szeretni a csendet? Mert szerintem először nagyon ijesztő. A csendben hirtelen nem tudsz elbújni magad elől. Nincs, ami elnyomja a belső hangokat, a kiabálást, vagy bármit, ami ott van belül. Állandó zajban élünk, és emiatt a hirtelen jött csend olyan rémisztő lehet. A hangzavart azért szeretem, mert el lehet benne vegyülni, olyan, mintha úsznál. A zenekarral például a próbákon így érzem magam. Kikapcsolok, és visz a zene, nem hallom a gondolataimat. Amikor meg csend van körülöttem, akkor meg befele irányul a figyelmem és lehet egyengetni a belső matériát. Valami ilyesmi. Nem is tudom, hogy lehetne-e csak ebben, vagy csak abban létezni. Gondolom, hogy nem, mert ha elképzelek valakit, aki non-stop nyomatja a zenét, folyton beszél, soha nincs egyedül, de ha mégsem ő beszél, akkor hozzá beszélnek, az kész őrület lenne. De a fordítottja is, bizonyára.

Hát, jól van, most aztán baromira megfejtettem az élet nagy dolgait, szerintem lassan levitálni is elkezdek, ha így folytatom...

Erről a nagy bölcsességről jut eszembe: Felhőatlasz. Nagyon jó film, én most láttam, nézzétek meg! Nem mesélem el, a lényeg, hogy minden mindennel összefügg, szóval, ha ilyen mély tartalommal operáló filmre vágyna valaki, akkor ajánlom a figyelmébe.

Hmm, van a Lovasinak egy ilyen száma, hogy "csak a csend, meg a zaj, na azok idegesítenek..."