Újabb hosszabb szünet után, üdv itt!
Nem tudom, ki-hogy van vele, de ez a március annyira hosszú, hogy már arra gyanakszom, valaki meghekkelte. Milyen fura, hogy ezzel kezdem, mert pont a félelemről és a gyanakvásról akartam írni. Akármi történik, mindig a hátsó szándékot, és a rosszat feltételezzük. Bocsi március, lehet, hogy a hiba az én készülékemben van.
Mostanában sokat gondolkodom az emberek közti együttműködésen. Legyen az magán jellegű kapcsolat, munka, vagy aktivizmus, ugyanazokat az akadályokat, vagy nehézségeket fedezem fel. Elindul mondjuk egy beszélgetés, valaki megfogalmazza az észrevételét, kritikáját, amire lavina szerűen elindul a személyeskedés, egymás ekézése, és az ujjal mutogatás. A folyamat tele van gondolatolvasással, projekciókkal, és máris kész a konfliktus. Utána meg két dolog szokott történni, vagy besöpörjük a szőnyeg alá és megmaradnak a tüskék, vagy megszakad a kommunikáció, végleg. Legalábbis mostanában ezt tapasztalom. Kezd valamiféle séma kirajzolódni, ezt próbálom összefoglalni magamnak, és annak, aki elolvassa.
Hol rontjuk el?
1. Tegyük fel, mindenki a legtisztább érdekek mentén vágott bele a közös folyamatba, nem is feltételezünk mást. Vagy mégis?
Belegondolok, mit tanulunk meg gyerekkorunkban a körülöttünk lévő világról: nem kell mindent elhinni, nem kell mindenkiben bízni. Oké, ennek meg lehet a haszna, mondjuk "ne menj el idegen emberrel a játszótérről, ha azt mondja, hogy: -anya küldött". De szerintem nem is itt kezdődik, hanem már otthon. Ki sem kell lépni az utcára. Alapból félelemre nevel minket a környezetünk. Félelemkeltő módszerekkel tartjuk kordában a gyereket, zsaroljuk, büntetjük őket. Ezt tanuljuk, ezt is adjuk tovább. Naná, hogy félünk, és gyanakszunk mindenkire, aki él és mozog, mert a hozzánk legközelebb álló felnőttekben sem bízhatunk meg. Annyira elszomorít, mikor látom, hogy azok a gyerekek/felnőttek, akik nem kapnak/kaptak elég szeretetet, szeretetteljes odafigyelést a szüleiktől, mennyire félnek, mennyire gyanakvóak egyes helyzetekben. Amikor például órát tartok gyerekeknek, sokszor tapasztalom, hogy az egyik fél elront valamit, a másik pedig azonnal azt kiabálja, hogy csaló. Legtöbbször pedig ezek a hangosan csalást kiáltó gyerekek szoktak nem létező szabályokat bemagyarázni a másik félnek, holott rég óta, tökéletesen ismerik azokat...Szóval valahol nagyon az alapoknál elcsúszik ez a dolog ember és ember között.
Story: egy ismerősöm mesélte a napokban, hogy ovis korában bezárták az óvónők a szekrénybe, mert ő nem akart délután aludni. Ennek kb. 25 éve. Akkoriban ugye még "rendben" voltak ezek a nevelő eszközök. Vajon mennyire sérültek lelkileg azok a mostani 30-40 évesek, akik ebben nőttek fel?
2. Észrevétel, kritika megfogalmazása, és fogadása.
Saját magamból kiindulva mondhatom, már az nehézséget okozhat, hogy ki merjük mondani, ha valami nem tetszik. Nekem 30 évembe telt, fokozatosan haladtam vele. De most is vannak olyan helyzetek, amikor nehezebben megy. Nem hiszem, hogy van tökéletes, végleges állapot ebben sem, szituációtól függ, hogy vissza tudok-e jelezni. Talán jó, ha van egy ilyen törekvés, az segíthet, hogy gyakrabban sikerüljön.
Ha már megy, nem mindegy, hogy miért, és hogyan fogalmazzuk meg a kritikát. Ez egyértelmű: konstruktív kritika, vagy nem. Tehát mielőtt belekezdünk, gondoljuk végig, mi a célunk és próbáljunk meg világosan, agresszió nélkül megfogalmazni az észrevételünket. És lehetőleg megoldási javaslattal. Dühből, sértettségből jövő kritika pedig könnyen kötözködésbe csaphat át. Nincs annál feszültségkeltőbb, mikor valaki közli, hogy amit csinálsz, az nem jó (általános megfogalmazással, nem túl konkrétan, és kezdhetsz gondolkodni, hogy mire gondolt a költő), aztán ott hagy, hogy oldd meg. Mint egy vízbe hajított tégla. Hullámokat generál, de az már a te bajod. Előfordulhat, hogy valaki szeret ilyen téglákat bedobni, ez afféle "l'art pour l'art fikázás". Lehet, hogy berögzült dolog, védekezési mechanizmus, vagy ilyesmi. Nem vagyok pszichológus, most csak "hangosan" gondolkodom. Szerintem nekik is rossz érzés lehet, mer lehet, hogy rövid távon felspannoló, hogy a másik fölé kerekedik, de aztán marad a konfliktus, amit senki sem szeret valójában.
Befogadó oldalon meg itt is érdemes figyelembe venni a gyanakvást, amit megtanulunk: "Biztosan azért mondja, hogy bántson..." Szóval sok oldalon elcsúszhat ez az egész együttműködés, attól függően, ki-milyen csomaggal érkezik, milyen alappal közelít a másik emberhez. Nem egyszerű a történet, szóval:
Fogjunk inkább össze!
Az utóbbi hónapokban annyiszor láttam erre a probléma kupacra példát és szomorú vagyok, amikor az emberek ilyenek miatt idegeskednek, haragszanak egymásra, pedig alapvetően jót akar mindenki. És még on-line térben is rengeteg a vagdalkozás. Ez a "ki a jobb arc cyber-csata" jelenség egy külön misét megérne. Ráadásul a politikai és társadalmi környezet is ráerősít minderre, és sokat segítene, ha nem a különbségeket, hanem a hasonlóságokat keresnénk most. Mindenben. Különbségek vannak és lesznek is, mindig, és figyelembe is kell venni őket. De egy olyan helyzetben, amikor a hatalomnak jól látható érdeke, hogy elszigetelje egymástól a közösségeket és az egyes embereket is, nem szabad hagynunk, hogy eluralkodjon rajtunk a félelem és a gyanakvás. A különbségekkel majd foglalkozzunk akkor, amikor a problémák megoldásán együtt gondolkodunk.
De szerencsére látok sok jó példát is, amikor a kritikák, vagy a visszajelzések célba érnek és a folyamatok gyökerét sikerül közösen, nyílt kommunikációval kibogozni. Az annyira jó érzés!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése