"A lányoknak van fülbevalójuk, nekem meg nincs"

Legalább negyedjére ülök neki ennek a bejegyzésnek. Már készen volt, közzé is tettem, de egy óra múlva eltűnt, a piszkozattal együtt. Megpróbálom újra. Ez hosszú lesz!

Amikor megszülettem, bele írták a születési anyakönyvi kivonatomba, hogy lány vagyok. Emiatt a nyakamba szakadt egy csomó elvárás, például, hogy milyen játékokkal kellene játszanom, hogyan kellene kinéznem, viselkednem. Hamar kiderült, hogy nem tudok megfelelni ezeknek az elvárásoknak, mert nem érdekeltek a lányos dolgok. Bár ez így nem teljesen igaz, volt, ami érdekelt, de kicsivel több talán, ami nem. Engem ez nem zavart, mit tudtam én 3-4-5 évesen, hogy egy lánynak milyennek kell lenni, ösztönösen azzal szerettem volna foglalkozni, ami érdekelt és tetszett. Például imádtam focizni. Meg Bud Spencer és Terence Hill-t játszani a szomszéd gyerekkel, amikor az volt a lényeg, hogy jól lebunyózzuk a képzelt ellenséget. De rémlik olyan is, hogy egyszer-kétszer babáztam.

Nem volt gond, az oviban még el lehetett lavírozni így. Egyedül talán a fényképezéseken volt baj, mert nem akartam fodros ruhát felvenni. A konkrét probléma az általános iskolában jött. "Te lány vagy, nem jöhetsz focizni"- mondták a fiúk, egészen ötödik osztályig, amíg rá nem jöttek, hogy egyébként jól jár velem a csapat, mert ha valamihez volt érzékem, akkor az a labda volt. 8 éves korom körül voltam egy táborban, ahol egy fiatal srác volt a táborvezető. Odajött hozzám és közölte, hogy nem hiszi el, hogy lány vagyok, mert a lányoknak van fülbevalójuk, nekem meg nincs. Hiába mondtam neki, hogy attól még higgye el, én lány vagyok, csak vigyorgott elégedetten, hogy ő bizony nem hiszi el. Teljesen kiakadtam, otthon sírtam, hogy nekem most azonnal fülbevaló kell, mert különben aláznak holnap is. Aznap lett fülbevalóm és csak reméltem, hogy így már békén fognak hagyni. De fülbevalóval is volt pár kellemetlen köröm boltokban, nyilvános wc-ben. (Egyszer ki akartak küldeni egy bevásárlóközpont mosdójából valami nénik, hogy a másik a fiú wc, én meg mondtam, hogy nyugi, én lány vagyok, és jól leszóltak, hogy nem úgy nézek ki, mégis hogy lehet ilyen rövid haja egy lánynak.) Ebben az időben sokat sírtam, hogy fiú akarok lenni. Utáltam az egészet. Talán jobb lett volna, ha fiúnak születek, de hát ezt dobta a gép.

Később, úgy emlékszem, megpróbáltam lányos ruhákat hordani, mert állandóan azzal szekáltak továbbra is, hogy túl fiús vagyok, és így nem lesz pasim, meg ilyenek. Ez már általános iskola végén volt. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor rózsaszín miniszoknyában, csótányroppantóban mentem suliba. Azt a kínt nem tudom leírni. Eleve nem értettem, hogy lehet ilyen rövid szoknyában létezni, magas talpú cipőben pedig nem bírtam normálisan járni. Focizni meg nem illik, ugye. Szóval itt feladtam.

Gimiben fogszabályzóm lett, amellett belefért, hogy "fura" legyek, deszkás cipő, bő gatya. Sokkal jobban éreztem magam. Dráma tagozaton amúgy sem tűntem ki, ott mindenki fura egy kicsit. Itt történt egy kis kavarodás, mert kezdtem sejteni, hogy a nőkhöz vonzódom, de akkor fogalmam nem volt, hogy a nemi identitás és a szexuális orientáció az két külön dolog. Amikor 21 évesen világossá vált, hogy a nőkhöz vonzódom, akkor azt hittem, hogy csak emiatt éreztem mindig rossz helyen magam. Kicsit megnyugodtam.

De pár éve megint azt éreztem, hogy oké-oké, fantasztikus, hogy ez megoldódott, de valami még mindig nem stimmel. Olyan ruhában járok, ami nekem kényelmes, nővel élek együtt, elfogadnak a környezetemben, de valami mégsem az igazi. Próbáltam nagyon figyelni az érzéseimre, hogy mikor-mi okoz kellemetlenséget. Idővel észrevettem néhány helyzetet, amikor zavart éreztem (és érzek most is). Például, ha egy társaságban vagyunk lányokkal, zavar, amikor azt mondják, "csajok" és ebbe engem is beleértenek, úgy érzem, kilógok onnan. Vagy zavar, ha valahol ki kell tölteni egy papírt az adataimmal és be kell ikszelni, hogy Nő. Azt érzem, hogy ez a "megnevezés"esetemben nem fedi a valóságot. Igen, azzal stimmel, ami a lábaim között van, már elnézést, és nincs is vele bajom, de valahogy nem érzem ezt a dobozt kényelmesnek, mert az érzéseimnek csak egy részével egyezik. Persze benne van az, hogy rosszul vagyok attól, ahogy a társadalom a nőkkel bánik, de ha elképzelek egy ideális társadalmat, akkor sem érzem elégnek magamra azt, hogy nő. Úgy érezem, hogy van egy csomó közös bennem a nőkkel is és a férfiakkal is. Tehát azt sem érezném igaznak magamra, ha holnaptól beikszelhetném, hogy férfi. Az sem lenne olyan érzés, hogy "hazaértem". Egyszerűen nem tudok egyikben, vagy másikban gondolkodni. 

Hosszú út volt az is, míg elfogadtam a testem, mert azt hittem néha, hogy az akadályoz meg abban, hogy önmagam lehessek. Ma nincs ezzel problémám, mert elengedtem azt a berögződésemet, hogy mindenképp csak 2 nem létezik, és egyik esetében így kell létezni, másikban meg úgy. A testem jó, ahogy van, a lelkem meg egy kicsit lány, egy kicsit fiú, nem váltakozva, hanem egyszerre. És azt még mindenképp szeretném kiemelni, hogy maximálisan értem azt, akinek igénye, szüksége van nemi megerősítő műtétre ahhoz, hogy teljes életet élhessen. És remélem, hogy eljön az az idő, amikor ez Magyarországon is emberhez méltó módon lehetővé válik. Nekem elég lenne, ha beírhatnám a kitöltendő űrlapokon, hogy nem bináris. Vagy ha nem kéne semmit beírnom. Ha nem kellett volna állandóan kinyilatkoztatni, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, akkor nem lett volna soha semmi bajom, azt hiszem. De ez az én történetem. Szerintem ahány ember, annyi öndefiníció.

Amiket ide leírtam, azok csak azt tükrözik, hogy hol tartok most. Lehet, hogy nem jó felé járok, és az is lehet, hogy ez az egész változni fog, nem tudom. Minden esetre, ha valakinek van kedve, ossza meg a saját történetét, vagy ha kérdése van, tegye fel kommentben!
Ennyit mára (remélem megmarad végre a bejegyzésem).

Ha olvasnál még ebben a témában, ajánlom ezt itt.