tag:blogger.com,1999:blog-59809132927531180132024-03-14T00:54:05.522-07:00Kama naplójaKiírom magamból, ami jön.Unknownnoreply@blogger.comBlogger26125tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-47615217403722050272022-09-06T05:13:00.001-07:002022-09-06T05:15:33.539-07:00Utazás 2 gyerekkel - Bécs<div><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgIbDiaNHAE2feLbJrMrowVx_ao2Qvp9xsEifLcbo_EtSJWS_ckRHYWHcBNPh8DdmTAj9oghEUVZkCucRLZUZTTUzvB-80ii8OrLFEJVFrdGo1VakWlqTX_etEdnLs5pdYhWlWq31rolbM/s1600/1662466406863307-0.png" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgIbDiaNHAE2feLbJrMrowVx_ao2Qvp9xsEifLcbo_EtSJWS_ckRHYWHcBNPh8DdmTAj9oghEUVZkCucRLZUZTTUzvB-80ii8OrLFEJVFrdGo1VakWlqTX_etEdnLs5pdYhWlWq31rolbM/s1600/1662466406863307-0.png" width="400">
</a>
</div><br></div>Bevállalósak voltunk, és nem bántuk meg. Az első nyarunk ez Momóval, és 3 utazásunk is volt, most már két gyerekkel. Először Monoszlón voltunk vendégségben 2 éjszakát. Ez volt a próbaút. Szuperül sikerült, de természetesen a kis gyerekülésbe beszorítva Momó nem volt a legjobb kedvében. De a teljes útból csak az utolsó kb 40 perc volt necces. Minden más sima volt. A máshol alvás, a strandolás, jövés-menés, stb. Aztán 5 nap következett a Balatonon. Itt is csak a kocsiút volt kicsit kellemetlen. De egy megállással ez is rendben volt végülis. Aztán jött Bécs, de ez már vonattal. Túl sok lett volna kocsival, az biztos. A vonaton legalább lehet mászkálni, gondoltuk. Arra nem voltunk felkészülve, hogy kétszer annyi jegyet adnak el, mint ahány ülés van. Így aztán nagyon sétálgatni nem lehetett, de a hordozó most is mentette a helyzetet, 1 órát aludt.<div><br><div>Kora este érkeztünk meg, nem csináltunk semmi programot, kicsit el is fáradtunk az úton. Na de másnap a Práterben aztán jól indítottunk, kipróbáltunk pár dolgot, D-t dőleg a hullámvasutak érdekelték, úgyhogy némelyiken 2 kört is kellett menni. Én 2 kisebbel átléptem a határaimat, de Cintivel felültek a legnagyobbra is. Én már nézni is alig bírtam. Nagyon élvezték. Momó is jól bírta a strapát, kicsit parkoztunk is, hogy tudjon mászkálni. Állandóan menne és pakolna egyébként, nagyon aktív baba. Másnap elmentünk Schönbrunnba, megnéztük a palotát, tettünk egy rövidebb túrát és kipróbáltuk a labirintusokat is a kertben. Nagyon nagy hőség volt, legfőképp az fárasztott le minket, meg hogy várni kellett, mire bejutottunk. Egyébként időpontra lehet jegyet venni, szóval nem kell tülekedni, viszont fél 12-kor már csak 14:40-re lehetett jegyet venni. Szóval aki tudja, annak érdemes jóelőre jegyet venni. Ja és van önkiszolgáló jegyautomata, ahol kb 2 perc alatt meg lehet venni a belépőt. Ez nagyon praktikus. Hazafelé beugrottunk egy vizes játszótérre, ami amúgy teljesen ingyenes, van egy kis tó, mindenféle izgi játék, büfé, ingyenes gyerekfelügyelet. Itt lehűtöttük magunkat egy picit, aztán irány haza. Nagyon tetszett, hogy van több gyalogos híd is a Duna felett. A metróhálózat szuper, minden állomáson van lift, szóval babakocsival, kerekesszékkel is mindenhova el lehet jutni.</div><div><br></div><div>Csütörtök délelőtt kimentünk egy kis közeli tóhoz fürdeni egy picit. Itt nincs jegypénztár, körbejár egy illetékes és nála kell fizetni. Ha jön. De nem jött, valószínűleg csúcsidőben szokott, szóval itt is ingyen strandoltunk. Ezt azért írom le megint, mert egyszerűen nálunk ez elképzelhetetlen, hogy ilyen helyekre csak úgy be lehessen menni. Hogy valami, csak úgy az emberekért legyen, ne a lehúzásért. Délután elmentünk a Time travel "múzeumba". Ezt nagyon ajánlom mindenkinek, aki Bécsben jár. Modern, informatív, nem csak gyerekeknek izgalmas. Túl kicsiknek azért nem ajánlom, de nekünk a 10 évessel tökéletes volt. 5D mozi, VR, beszélő szobrok, így lehet csepegtetni kicsit a történelmet már. Ezután még összefutottunk a sógornőmékkel, akik szintén pont kint voltak. Pénteken viszont már csak pihentünk, pakoltunk, ebédeltünk. Nem volt másra energia, elfáradtunk. Azt hiszem kimaxoltuk.</div><div><br></div><div>Nagyon tetszett, hogy sokféle ember van, hogy mindenki nagyon kedves volt, és nagyon hamar fel lehet venni a város ritmusát. Mert az emberekre van kitalálva és így könnyű belemerülni. Van wifi a városban, ami mondjuk néha nem ment valamiért, de jól jött párszor, amikor működött. Az üzletek tiszták, az utcákon nem látsz hugyot meg szart (már elnézést, de itthon lehajtott fejjel kell menni ezek miatt). Oszlopra kifüggesztett nylon zsákból is megveheted a napi újságot és senki nem vágja ki őket, hogy ellopja. Akármerre indulsz, 5-10 perc sétára találsz egy parkot, ez felbecsülhetetlen és nagyon jó érzést ad.</div><div>Szóval nagyon-nagyon jól éreztük magunkat, és rengeteg felfedeznivaló maradt még, úgyhogy biztos megyünk újra. Mindenkinek ajánlom Bécset, marha közel van, és nagyon izgalmas város!</div></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-16478747671121581642022-07-05T11:30:00.001-07:002022-07-05T11:37:08.065-07:008 hónap<div><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjSMDu11kpDHvSO5DACouIXdiYF8ZV94fS3tfIF5Q1QBS8fX2_G6h1GxoYsEZaQZBOxfx17CEquTJvFTkXzv9fLwH1MEFlHfv_cSz0fHm4cVJbAty6xu1mkKJI26jzJ0DrgTHD3SV6axk0/s1600/1657045821220876-0.png" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjSMDu11kpDHvSO5DACouIXdiYF8ZV94fS3tfIF5Q1QBS8fX2_G6h1GxoYsEZaQZBOxfx17CEquTJvFTkXzv9fLwH1MEFlHfv_cSz0fHm4cVJbAty6xu1mkKJI26jzJ0DrgTHD3SV6axk0/s1600/1657045821220876-0.png" width="400">
</a>
</div><br></div>Momó 8 hónapos. Nagyon-nagyon rohan az idő. Baba mellett ezt különösen jól lehet látni és érezni. És már most túl vagyunk sok mindenen. Egy rakás ügyintézés, covid, kis balatoni utazás, az első fogacskák kibújása. És előbújások, persze.<div><br></div><div>Micsoda átvezetés, éppen Pride hónap van. 🙂 Babával az élet állandó coming out. Mert elsőre azt gondolja mindenki, hogy férjnél vagy, vagy hogy legalábbis a másik szülő férfi. Mióta terhes lettem, kb 8-szor kellett hivatalos keretek miatt előbújnom. Orvosok, védőnő, gyerek papírjainak intézése. Ez csak egy gyors számolgatás, lehet, hogy több is volt. És ebben nincs benne, hisz nem tudom megszámolni azokat az alkalmakat, amikor a zöldségesnek, a szomszédoknak, stb... Nekik persze nem "muszáj", de én úgy vagyok vele, hogy nyíltan beszélek rólunk, mert én is így érzem jobban magam és a gyerekeknek sem szeretném azt sugallni, hogy szégyellni kell magunkat, vagy titkolózni kell. Sosem muszáj előbújni, én is csak akkor teszem, ha biztonságosnak érzem. Volt már olyan, hogy ha úgy adódott, csak annyit mondtam, összetett a story.</div><div><br></div><div>Lényeg a lényeg, eddig sehol semmi gond nem volt (lekopogom jól). Még a névváltoztatás is simán ment. Miért kellett névváltoztatás? Automatikusan nem kaphatja meg a gyerek a bejegyzett élettárs vezetéknevét, csak úgy, hogy a születési neve megváltozik. Mi azt szerettük volna, hogy mind a kettőnk vezetéknevét megkapja. Ez nagyon fontos a gyereknek is, és a társszülőnek is, az összetartozást jelképezi. Lelkileg sokat jelent, ugyanakkor pl egy nyaralásnál is jól jön, vagy a gyerekorvosnál, hogy látszik, egy család vagyunk. Lehet, hogy amúgy sem kérdezősködnének, de azért jobb így. Szóval az anyakönyvi osztálynál kellett kérvényezni, egy egyszerű indoklással, amiben leírtam, hogy szeretném, ha a bejegyzett élettarsam nevét is viselné a gyermekem. Cintinek pedig írnia kellett egy nyilatkozatot arról, hogy ezt ő is így szeretné és nem sérti a személyiségi jogait. Lol. Hát volt egy pici izgulás, mert ezt a minisztériumban engedélyezik, a nemtommelyik főispán vagy nagyságos úr rezidenciáján, de szerencsére nem volt gond. Mondjuk jobban jártak, mert olyan botrányt csináltunk volna, hogy ihajj. 😂</div><div><br></div><div>Úgyhogy telik az idő, amint írtam. Momó ücsörög, van 2 foga alul, négykézláb áll, még nem halad előre, csak hátra (ooops, a kis libsi), gagyog, nagyokat nevet és imádja a kutyákat meg a cicákat. Szerintem ilyenkor még nem dől el, hogy kutyás, vagy cicás valaki. 😸🐕 Ezen kívül volt még egy rakás oltása, kiluggatták szegényt, mint a tűpárnát (családbarát kormányunknak hála, vagy 130 ezer forintba kerülnek a választható oltások, amit igazából alapnak vesznek, hogy beadod, nagyon nem kérdezgetik, hogy szeretnéd-e, na mindegy is).</div><div><br></div><div>A kedvencem, amikor altatom Motyót, szopizik, már lenyugodott és szuszog, egyszercsak kiköpi, felnéz rám, mosolyog egyet, mintha azt mondaná, "hát nagyon jó itt lenni", aztán visszafekszik, és szopizik tovább. Nagyon kifejezően kommunikál egyébként. Tegnap este Cinti hazajött a munkából, Momó meglátta, visongva, ugrálva, vigyorogva örült neki. Majd kibújt a bőréből örömében. Imádja a bátyját is, úgy nézi mindig, mint az istent. Felismeri azokat, akikkel gyakrabban találkozunk, úgyhogy a kis barátai Ádám, Lia, Ábel is nagy kedvenc. Meglátja őket és már vigyorog. Nagyon figyel a kinti hangokra, kutyák, babák, sziréna, bármit hall, néz az ablak felé és mondja rá: hő, hő. Vagy ezt a kánikula miatt mondta? Lehet. 😃</div><div><br></div><div>Szóval telnek a napok, most kicsit kevesebb energiám és időm volt tanulni, de lelkesen csinálom azért és imádom.</div><div><br></div><div>Fáradt vagyok sokszor, de boldog, és bár nyomaszt az, ahogy ez a kormány velünk bánik, próbálok és próbálunk arra fókuszálni, hogy mindannyian a lehető legkiegyensúlyozottabbak legyünk és megtaláljuk a pozitív dolgokat. És ugyan már nem vagyunk a pride csapat része, a magunk módján próbálunk tenni az lmbtq ügyért. Például előbújásokkal. Ez az időszak a pride-nál mindig a legmegterhelőbb, úgyhogy innen is kívánunk sok erőt nekik, és egy szuper, atrocitásmentes, boldog, felszabadult felvonulást mindenkinek. 🏳️🌈❤️</div><div><br></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-61955249695565741502022-05-10T05:03:00.001-07:002022-05-10T16:04:41.136-07:00Otthon, együtt<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;"><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEio2KlqE_rHb1IE_d8d9AYpNIds1uaxcwbU95bFLGQixxUK7RnrPuUK8p8lo3TCtVvmFjtkPhbMKcaEvb_vJPlrSsdQTRRvTBCzPpnxOd7lTtOmn3mhQi2cE5k12RUat7Gihw-7htN4MHc/s1600/1652223854605999-0.png" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEio2KlqE_rHb1IE_d8d9AYpNIds1uaxcwbU95bFLGQixxUK7RnrPuUK8p8lo3TCtVvmFjtkPhbMKcaEvb_vJPlrSsdQTRRvTBCzPpnxOd7lTtOmn3mhQi2cE5k12RUat7Gihw-7htN4MHc/s1600/1652223854605999-0.png" width="400">
</a>
</div><br></div><div><br></div>A kórházban mindenki nagyon kedves, leszámítva azt az egy orvost, akit korábban említettem. Annak ellenére, hogy sorban mondanak fel a dolgozók a szülészeten és az osztályon is, tartják a frontot. A rendszer hianyosságai nem teszik könnyebbé sajnos az első 2-3 napot, amit a babával töltesz, az egész olyan, mint egy túlélő túra. Elindulsz, tudod, hogy végig kell csinálnod, akármi legyen. Kezdve azzal, hogy nincs az osztályon se wc papír, se szappan, mindent magadnak kell vinni. Ezt azért tessék ízlelgetni. Kislámpa nincs, éjjel a zuhanyzóban felkapcsoltuk a villanyt, résnyire nyitottuk az ajtót, ez volt a megoldás. Mivel több ágy van a szobában, mint amennyi kényelmesen elfér, egymás táskáit, bőröndjeit és babáit kerülgettük 3 napig. A reggeli és a vacsora elég karcsú, jobban jársz, ha viszel, vagy otthonról hoznak. Én egyszer kaptam ebédet, az nem volt olyan rossz, bár én nem vagyok válogatós és a spenótot is szeretem. Volt nálam pár protein szelet, és gyümölcslé. Elvileg hazamenetel előtt meg kéne vizsgáljon nőgyógyász. Ez nem történik meg, de a zárójelentésen az áll, hogy megvizsgáltak és minden rendben. De nem kérdezel rá és nem teszel panaszt, mert úgyis csak leszólnának. Lényeg, hogy egy olyan szar álomban vagy, amin túl kell lenni, és minden sejteddel könyörögsz, hogy hazamehess végre. Na de nyugi, ki is dobnak, percre pontosan. A hazamenetel a legjobb része a bentlétnek.<div>Unokatesóm fuvarozott haza minket, hozott nekem egy brutál finom turmixot, soha nem felejtem el, annyira jól esett. Szerintem ilyen lehet, amikor hajótörést szenvedsz, megtalálnak pár nap után, és kapsz valamit inni/enni végre. Közvetlenül a szülés után ilyen volt az is, amikor az osztályra leérve egy nővér megkérdezte, hogy éhes vagyok-e. Mondtam, hogy nagyon, és azonnal hozott egy zsömlét papírtányéron, feltépős halkrémmel, meg egy paprikával. A gesztust értékeltem, nyilván kb rágás nélkül tömtem be az egészet, de a rendszer meg kapja be, hogy szülés után ettől kéne erőre kapni... Szóval a hazamenetel. Momó begyömöszölve a meleg ruhába, pislogott az autósülésben, de szerencsére hamar elaludt. Én féloldalasan a seb miatt, nagyon fáradtan, de izgatottan és boldogan "ültem" a kocsiban. Cintin is látszott, hogy boldog, hogy végre együtt lehetünk, 2 napig nem jöhetett be hozzánk. Mind a ketten izgultunk nagyon. Úgy emlékszem, be nem állt a szám, mindent el akartam mesélni nekik. Nagyjából azt, amit a blogon azóta meg is írtam a szülésről.</div><div>Az első pár éjjel otthon nem sokat aludtam, bár azért Momó már elég hamar volt, hogy aludt 4 órát egyben, egyszer még volt, hogy 6 órat is. (Jelentem, ez azóta elmúlt, a 4 órának már örülök, ha megesik.) Szóval pár hétig teljesen összefolytak a nappalok és az éjszakák. Elvesztettem a fonalat, hogy milyen nap van, és teljesen a jelenben tudtam csak létezni. Nem tudtam, mi lesz holnap, csak hogy ebben a pillanatban mi van. Küzdöttem a fájdalmakkal, és közben próbáltam felfogni, feldolgozni mindazt, ami történt. Brutális sokk volt a szülés, ahogy írtam már, de ezt csak utána fogtam fel. Napokig, hetekig folyamatosan beszélnem kellett róla, mert villanásokként törtek fel az emlékképek. Ez együtt a friss gátsebbel és a szoptatás kezdeti fájdalmaival, plusz az alváshiánnyal, egy elég ütős kombó. Nem túloznak a cikkek, amikben azt írják, hogy a gyermekágy egy nagyon érzékeny időszak. Tiszta PTSD az egész. Akkor is, ha nem volt semmi rettenetes a szülés közben. Egyszerűen annyira felfoghatatlan, ami veled történt, hogy vissza kell térj valahogy a testedbe és ez időbe telik.</div><div>A szoptatás kicsit nehezítve indult nekünk, mert Mózi nyelve le volt nőve. Mivel ezt nem vették észre még az elején, és én sem nézegettem, az első mellretételtől sebes lett a mellem. Először nem sokat segítettek a kórházban, 5 mondatban elmondták, hogy kell csinálni, segítettek rátenni a cicire, aztán onnantól egyedül próbálkoztam. Kínszenvedés volt. Fájt, hogy legszívesebben visítottam volna. Először kb olyan délután fél 5 körül szopizott, aztán folyamatosan próbálgattam. Estefelé körbejártak a csecsemősök, mondtam, hogy fáj és sebes. Akkor kezdtek jobban foglalkozni velünk, és az esti vizitnél az orvos megnézte és végül felvágta a nyelvét. Ez igazán gyorsan megvolt, nem fájt Momónak, viszont utána nagyon fura lehetett neki. Hiszen egész addig sosem tudta előrenyújtani a nyelvét, most meg hirtelen össze-vissza ment a szájában. Így indultunk neki a szopizás megtanulásának. Nem ment, legalábbis ami engem illet. A tej beindult, Mózi szopizott, de nekem rettentően sebes volt a mellem, és fájt, mint a veszedelem. A csecsemősök segítettek, hogy így meg úgy tegyem. Második éjjel már nem bírtam, fizikailag és lelkileg is kikészültem, hogy nem megy. Úgyhogy fél éjszaka a csecsemősöknél ültünk, bőgtem, ők meg segítettek mellre tenni. Örök hálám nekik, nagyon kedvesek voltak! Aztán otthon folytatódott a kín. Csak sebes volt, csak fájt, úgyhogy hívtunk szoptatási tanácsadót. Ő még rengeteg mindent elmondott a szoptatásról, megtanított még más pozíciókat is, és rá 2 napra végre elmúltak a sebek a melleimről. Egyszer kezdett becsomósodni oldalt az egyik, de a tanácsadónak hála, tudtam, hogy mit kell tennem, hogy kell fordítanom a babát szopizáskor, hogy elmúljon. Így ebből nem lett gond. Fájni viszont még mindig nagyon fájt, amikor rátettem a cicire, valószínűleg még nem volt tökéletes a technikánk. Ezt a fájdalmat úgy kell elképzelni, mintha valaki kést szúrna bele, szóval rengeteget sírtam és próbáltam nem túl hangosan szentségelni. A második hónap végére mondom azt, hogy belejöttünk, mert akkor kezdett enyhülni ez. Azóta viszont ki merem jelenteni, hogy profik vagyunk, és a csodánkra jár a gyerekorvos és a védőnő, hogy csak anyatejjel mennyit hízik, 3 hónaposan 6 kiló, 4 hónaposan 7 kiló fölött jártunk. Sószsák.</div><div>A másik dolog, amire nem készítenek fel, az az alfeled teljesen kaotikus állapota. Igen, az első hetekben bepisilsz, ha nem sietsz a wc-re bekakilsz, és non-stop fingassz, mintha a pop corn pattogna a mikróban. Nem tudod visszatartani. És ez lassan enyhül. Nekem mindig nagyon gyanúsak azok a videók, amikben az anyukák bemutatják az első napjukat a babával otthon, tökéletes sminkben, tökéjjre organizáltan, smootie-t mixelve, labradort sétáltatva... Na ne. Ez vagy kamu, vagy nagyon durva teljesítménykényszer. De ez csak az én véleményem, mert én a klotyóra alig tudtam kivonszolni magam és folyt a könnyem. Meg a vérem. Olyan voltam, mint egy csatatér. A testem teljesen kikerült az irányításom alól és most, fél évvel szülés után sem százas még. A szelek már nem bántanak annyira és mindent vissza tudok tartani, de már nem olyan sokáig, mint régen. A hegem néha még mindig húzódik, érzem pl ha törökülésben ülök. De hol van ez az első napokhoz képest...</div><div>Az, hogy mi történik otthon az első hetekben, épp annyira meghatározó, mint maga a szülés. De ezzel olyan keveset foglalkozunk. Persze, szó esik róla, de szerintem nem elég hangsúlyos. Hetekig tartott ez a kimerült, sokkos állapot. Alvásból most sincs sok, de már belejöttünk a dolgokba. Jövünk-megyünk, elkezdtük megkínálni almával, répával, szóval minden szuper. Annyit eszem, mint egy mangalica, Mo pedig rengeteget szopizik. Éjjel minimum 4-5-ször, úgyhogy muszáj vagyok enni. A cukor vizsgálatot halogatom, képtelen vagyok rávenni magam, meg a 75g glükóz se vonz. Rágondolok és hányok.</div><div>Viszonylag rég óta írogatom ezt a bejegyzést, most Motyó fél éves. Tegnap voltam kontrollon és kiderült, hogy a fentebb említett "a hegem még néha húzódik" azért van, mert kinyílt a sebem, szóval jövő héten megyek visszavarratni a hüvelyfalam. Állítólag ez ritka, és nem is mondta a doki, hogy mitől lehet, egy tüsszentéstől is szétjöhet. Mondjuk gyanítom, hogy a rezidens, aki varrt, még nem volt túl gyakorlott. Mi tagadás, magam alatt vagyok és bár tudom, hogy másoknak sokkal rosszabb is szokott lenni és van akinek nem lehet gyereke, szóval igen, boldog vagyok, de mégis nagyon szar, hogy megint fájni fog és megint lábadozhatok és megint szét kell raknom magam idegenek előtt és turkálni fognak bennem. Bocs, hogy ilyen szókimondó vagyok, de ez történik minden egyes emberrel, aki szül. Magyarországon egy bontott csirke vagy, egy darab hús, egy futószalagon száguldó munkadarab. És miután hazamész, ebből próbálsz visszaépülni boldog, egészséges (mentálisan és fizikailag), aktív, vonzó, sikeres felnőtt emberré.</div><div>Ami segít az egy elfogadó, türelmes partner, barát, vagy családtag aki veled van, más szülők társasága (akik keresztülmennek nagyjából ugyanazon), és valami tevékenység, ami kicsit kikapcsol, ha csak 20 percre, akkor annyira. Nekem ez most az online webdesign tanfolyam, amivel lassan, de haladok. Esténként, amikor Momó alszik, nekiülök és csinálom. Van, hogy csak egy órát, van, hogy többet. Jó érzés valami mással is foglalkozni.</div><div>Szóval egészében nézve minden szuper és nekem nagyon jó dolgom van, és a legfontosabb, hogy Momó egészséges, a többit meg kibírom nyilván. Csak azt próbálom érzékeltetni, hogy a sima felszín alatt mindenki a sebeit nyalogatja, maximum nem mondja, vagy magának sem ismeri be, hogy megsérült. Nekem szerencsém van, mert nálunk itthon valid szarul lenni és nem az a reakció, hogy szedd össze magad. Nem ciki segítséget kérni, és elesettnek lenni. Nem ciki orvoshoz menni, nem elvárás, hogy erős legyél. Az idő nagy részében jól vagyok, de vannak nehezebb napok, vannak félelmek és nehézségek is. De előbb-utóbb mindig keresem a megoldást. A blogolás is egyfajta válasz a feszkóra. Átgondolom, kiírom, megosztom. Online ventillálok. Ha pedig valaki hasonló helyzetben van, elolvassa pont ezt, és jót tesz neki a tudat, hogy nincs egyedül, akkor már kettőnknek segített ez a bejegyzés.</div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-22568897246337712782022-03-10T10:48:00.002-08:002022-05-10T15:47:16.419-07:00Terhesség és tabukA szülésemet már blogra vetettem, nehogy elfelejtsem az apró részleteket, na meg hogy fel tudjam dolgozni az egészet. A gyermekágyról is tervezek írni, az sem egy sétagalopp, de most előbb még jöjjön a terhesség, a rózsaszín, filter nélküli valójában. Igen, azt gondolom, hogy nagyon torz kép él az emberek fejében a terhességről, a terhes nőkről, és ennek megfelelően sok a tabu, az elvárás, a tévhit, de legfőképp talán a tudatlanság. Minden terhesség más és más, plusz rengeteg dolog történhet közben, szóval furcsa is lenne, ha mindenki mindent tudna róla, nincs ilyen irreális elvárásom. Ez egy misztikus és különleges történés, az biztos, mindenki kapni akar az eseményből, ha másképp nem, akkor úgy, hogy letaperolja a hasadat. Szóval jó lenne, ha legalább valamennyire képben lenne mindenki, és természetesen a legjobb lenne, ha nem csak a sztereotípiákat ismernék (pl. hogy a terhes nő egy agyament hormon bomba). Ehhez talán segíthet, ha minél többen megosztják a terhességük történetét.<div>Végig kísértem a terhességet, és ott voltam, amikor a nagy fiam született, s most ezt az oldalt is átéltem, úgyhogy több szemszögből van tapasztalatom. Amikor valaki gyereket vár, mindenki izgatott lesz, és persze aggódnak érte, féltik, tudják, mennyi baja lehet, mégis van egy olyan alap elvárás, hogy az anya ragyogjon a boldogságtól és mindent példás nyugalommal viseljen, tűrjön. Ez a dolga. Mert milyen udvariatlan lenne azt válaszolni, ha megkérdezik, hogy érzi magát, hogy "köszönöm kérdésed, így a harmadik trimeszterben brutális aranyerem van, a szétrepedt bőrömről és a kéztő alagút szindrómáról nem is beszélve". Úgyhogy általában csak annyit válaszolunk, hogy minden rendben, nagyon várom már a babát. Ami így is van, de közben annyira egyedül vagy a testedben zajló változásokkal, hogy az egésznek olyan a hangulata, mintha egy idegen bolygóra kerültél volna. Most nem azt mondom, hogy mindenkinek a pofájába kell vágni az összes egészségügyi nyűdödet. De ahogy fentebb írtam, ez a toxic pozitivity plusz terhet rak a kismamára. Na de most lépjünk ezen túl egy kicsit, mert ez a téma egy külön bejegyzés lehetne, elvégre mégiscsak közjószágról van szó...(megazajó@&+%#) Ebben a bejegyzésben leírom a saját storym, megint csak azért, hogy el ne felejtsem, és ha valakinek hasznos lesz, vagy érdekes, az csúcs. <div><div><br></div><div>Onnan kezdeném, hogy öszességében nyugodt terhességem volt, pár kanyartól eltekintve. A pozitív teszt után nem sokkal elmentem a nőgyógyászhoz, hogy megnézze, minden oké-e. Megállapította a terhességet, azt hiszem 9 hetes volt, de nem volt azért minden oké. Jó helyen tapadt meg, de a petezsák (mert ilyenkor még "csak" ennyi az egész) a szó szoros értelmében nem volt kerek. Úgymond lapos volt. Ez valami hormonális dolog, kaptam rá progeszteront. Ezt állítólag majdnem mindenki kap, de azért be voltunk szarva. Két hét múlva kellett visszamenni, hogy lássuk, segített-e. Amikor ehhez a vizsgálathoz épp a vetkőzőben hajtogattam a gatyámat, hallom, hogy mondja a doki az asszisztensnek: "na mindjárt meglátjuk, megmaradt-e". Hát ez volt az első sokk élményem. Nem akarom túlmagyarázni, szerintem érthető, hogy miért. Szerencsére minden oké volt, de egy kicsit megrendült a bizalmam az orvos felé. (Több más gondom is volt vele, pl annyira visszataszító volt, hogy hátradőlve, terpeszülésben motyog orvosi szakszavakat, hogy véletlen se értsem meg amit mond, de érezzem, hogy ő mekkora szaktekintély...) Szerencsére ettől az egy kis dologtól eltekintve Mózival amúgy minden rendben volt végig. Velem nem annyira, de menjünk időrendben.</div><div><br></div><div>A következő lelki megrázkódtatás a magyar szülészeti ellátással való szembesülés volt. Amikor rádöbbentem, nincs már köztes lehetőség, vagy ügyeleten kell szülni a körzetes kórházban, vagy lehet menni magánba, alap hangon ötszázezer és egymillió forint körül, attól függően, hogy akar-e az ember választott orvost. Mivel ügyeleti szülést már láttam, és nem volt egyáltalán emberséges, LMBTQ emberként egy ponton kifejezetten kellemetlen volt, reménykedtem, hogy van valami középutas megoldás. Egy kórház volt, ami a szemlélete miatt úgy gondoltam, jó lehet, ez a Szt István volt. Úgyhogy néhány hét utánajárással kiderítettem, szülhetek ott, ha a terhesgondozást végző orvosom ott dolgozik. Ha nincs épp ügyeletben, akkor sem ő lesz ott, mert azt úgy már nem lehet, de legalább abba a kórházba mehetek. Az én orvosom nem dolgozott ott, úgyhogy új doki után néztem. Sikerült is, hála a facebooknak, találtam egy orvost itt a közelben, akit nagyon sokan ajánlottak. Ő ajánlott szülésznőt az említett kórházban, és végül nem ezzel az orvossal, de az ajánlott szülésznő segítségével szültem, s mivel indított szülés volt, elcsíphettük a műszakját. Így legalább egy valakit ismertem előre. De ez hetekig tartó utánajárást jelentett, miközben végig azon stresszeltem, vajon sikerül-e, vállalnak-e, van-e még hely, változik-e még a rendszer őszig, stb. Ez az utolsó hétig elkísért! A legvégén már nem fogadták a körzetileg nem oda tartozókat, és már befogadó nyilatkozatot sem lehetett kérni. Én még az utolsó perceben kaptam, a szülés előtt pár nappal, szóval piszok mázlim volt. Gondolhatjátok, hogy jó lehet úgy várni a szülést az utolsó napokban, hogy igazából bármikor mondhatják, hogy nem mehetsz oda. Emiatt az egész miatt a terhesség elején sokat sírtam, a végén meg be voltam szarva, egyáltalán nem éreztem, hogy a rendszer értünk volna, vagy rólunk szólna.</div><div><br></div><div>Az első trimeszter az intézményi parát leszámítva elég nyugis volt, émelygésen kívül azt hiszem nem volt más fizikai dolog. Egyébkén nekem már az első héten jelentkezett ez, némi hasszurkálással. Szóval nagyjából azonnal biztos voltam benne, hogy sikerült. Kimondhatatlanul boldogok voltunk. Aztán a 12. hétig csuriban volt a kezünk. Gondoltam, hogy ha ennyire lazán megy minden, már a hatodikat kéne szülnöm. Haha, persze. Jött is mindjárt egy kis hüvelygomba. "Hát de mibe ültél bele? Vigyázni kell!". Semmibe. Ez vele jár. Felborul a hüvelyháztartás. Nagyon sokaknak van. Csak erről nem beszélünk, "mer' undi". Na meg mint utóbb kiderült, ez lehetett a terhességi cukorbetegség miatt is. De mielőtt erre rátérnék, még nyáron a kocsiban a klímától megfázott a kezem, az ínhüvelygyulladásos. Ok, ez nem terhességgel összefüggő dolog, de hát ilyenkor ugye nem lehet fájdalomcsillapítót szedni. Aki tudja, hogy milyen szinten tud fájni egy ilyen gyulladás, az érti... Ezzel aztán megjártam a reumatológiát, és a szabadság után lett még egy hét kényszerpihenőm... Sebaj, legalább ezidő alatt csináltam egy klassz kis excel táblázatot a babakelengyék beszerzéséhez. Jajj, de jó volt kiülni a teraszra tervezgetni! Sosem gondoltam, hogy valaha örömet okoz majd excel táblázatot szerkesztgetni. :)</div><div><br></div><div>A 24. héten kellett elmenni a terheléses cukor vizsgálatra. Ez az a fenomális dupla vérvétel, amikor először éhgyomorra lecsapolnak, aztán betolsz egy laza 75 gramm glükózt, és 2 óra szédülve pislogás után megint jön a tű. Na, hát ha valamitől nem tartottam a terhesség alatt, akkor az a terhességi cukorbetegség (=gdm) volt. Nem eszem cukrot, terhesség előtt néha előfordult, de azóta nem, fehér lisztet is ritkán, szóval nyugodt voltam. Aztán megjött a labor...9.6. Az sok. Lehetett volna rosszabb is, de ez már bőven sok, inzulin rezisztencia szint. Kezdtem parázni. Nyugtatgattak, hogy áh ez nem vészes, aztán a diabetológus kapásból azt mondta, hogy diétázzak, mérjem a cukrom és ha 7 fölé megy, inzulint kapok. Mondanom sem kell, beszartam. Addigra, mire fogadni tudtak az állami rendelésen, alapból eltelt 3 hét. Nagyon féltem, hogy bajunk lesz. Azt nem mondták, hogy és mint egyek ezután, csak hogy 160 gramm szénhidrátot egy nap. A dokiból úgy kellett kihúzni minden információt. 5 perc alatt le akart rendezni. Egy hét pánikban telt, próbáltam matekozni az ételekben lévő szénhidrát grammokat, minden étkezés előtt fél óra volt legalább, mire összeraktam. Falatonként. Közben sírtam, dühöngtem, és kiolvastam az internetet, kerestem a miérteket és a hogyan továbbot. No, akkor világossá vált, hogy hiába nem ettem cukrot, sportoltam, stb., 35 fölött, cukorbeteg felmenőkkel szinte borítékolva volt, hogy kijön ez a nyenye. Í.J., mondhatnánk (így jártam). Méregettem a cukrom szorgalmasan, vegyesen jó és rossz eredménnyel. A doki persze rögtön dobta az inzulin kártyát. Nekem ez kicsit sietősnek tűnt, és mivel végre ott volt a dietetikus is, kértem tőle időpontot, hogy segítsen a diétával. Így kaptam még egy hetet, hogy próbálkozzam. A vele való kis konzultáció aztán nagyon meglepő volt. Azt mondta, nem kell méregetnem, hogy miben mennyi szénhidrát van, egyek fehér zsömlét, ne aggódjak. "Igaz, ő nem ért a terhességi cukorhoz". Micsooodaaa? Na ez után felhívtam a nőgyógyászt, hogy nekem itt inzulint akar adni a doki, a dietetikus meg fehér zsömlével kínálgat, és saját bevallása szerint nem nagyon ért a terhesekhez. Mehettem magánba. Nem volt más választás, ugyanis államiban a legtöbb helyen bezárt a diabetológia, mert átvezényelték a dolgozókat covid osztályokra. Viszont magánban aztán végre további vizsgálatok után helyretették a diétámat és sikerült elkerülni az inzulint. No comment.</div><div><br></div><div>Ja, a "legviccesebbet" majdnem elfelejtettem. A diabetológus orvos megkért, álljak rá a mérlegre. Nem mondta, hogy hol a mérleg, keresni kezdtem, ott bóklásztam körülötte. Már körbejártam az egész szobát, amikor megláttam, hogy az asztala alatt van. Odamentem, s mondtam, hogy ott van az asztal alatt, gondoltam odaadja nekem. De ő nem figyelt, a dietetikussal beszélt. Megint szóltam, de semmi reakció, pedig csend volt, már a gépbe pötyögött valamit. Fogtam magam, és a doki mellett, a nagy hasammal féltérdre ereszkedve kihúztam a lába mellett az asztal alól a mérleget. Szeme sem rebbent. Mennyire alja már ez?</div><div><br></div><div>Visszatérve hát a diétára, az új dokival minden sokkal jobb volt. Eleve, hogy neki e-mailben kellett küldözgetni a heti eredményeket, nem kellett hetente becsattogni hozzá, megkönnyítette az életet. Nem csinált ám sokkal többet, csak kért egy spécibb vérvizsgálatot (ami eggyel több dologra vizsgál) és kicsit átbeszéltük, hogy mit és hogy csináljak. Hogy miért kell magán rendelésre menni személyreszabott kivizsgálásért, nem értem, ezt államiban is tudták volna teljesíteni. Minden esetre a segítségével nyugiban ki tudtam tapasztalni, hogy mit ehetek és mit nem. Nem mondom, voltak nehéz pillanatok, mert annyira nehéz volt nem enni amikor éhes voltam, és amikor ehettem, azt is csak megadott időben. Rengeteg ételt nem szabadott enni, és egy csomó dolgot nem bírt a cukrom alapból (pl paradicsom semmilyen formáját, pedig imádom, paprikát, savanyúságokat, szinte semmilyen gyümölcsöt). Így a harmadik trimesztert végülis a gramm mérleggel intenzív viszonyban töltöttem. Igaz, anyáztam neki elég sokat. Tudom, sokaknak még rosszabb és van, aki már a terhessége elejétől diétázik, inzulinozik, de ez akkor egyáltalán nem vigasztalt. Aki ismer, tudja, milyen szinten kajás vagyok. Viszont a sok macera megérte, semmi gond nem volt. Mózi rendben, méhlepény rendben (FYI: a gdm-től túlzottan híznak a babák, rossz hatással lehet az idegrendszerükre, koraszülést okozhat, ilyesmik). Szülés után a placentámat mutogatták a rezidenseknek, hogy "na ezen a placentán látszik, hogy a kismama odafigyelt a diétára". Nem tehetek róla, abban a kiszolgáltatott helyzetben, hulla fáradtan, kiterülve a szülőágyon még ez is jól esett és büszkeséggel töltött el. Próbáld ki egy hétig, hogy óramű pontossággal eszel, akármilyen éhes vagy, falatra kiszámolod ebédre az 50g szénhidrátot...és lapátold vissza a többletet a tálba...könnyfakasztó. Ezúton is minden tiszteletem a cukorbetegeknek, inzulin rezisztenseknek és mindenkinek, aki diétára kényszerül (nem választja, az tök más), ezt egy életen át csinálni brutális lehet. Főleg, hogy közben kínálgatnak mindenfélével, hiába mondod, hogy nem ehetsz...nem értik, hogy ebben a helyzetben nincs "csak egy falat". És a várandöst mindenki eteni szeretné...</div><div><br></div><div>Elvileg ez a dolog szülés után elmúlik, 2 hónap múlva kell majd kontrollra mennem, kiderül. Ezeket leszámítva tényleg minden oké volt, mondhatom, hogy könnyen megúsztam az egészet, másoknak ezerszer keményebb dolgok jönnek közbe, én meg itt nyígok egy kis diéta, meg gomba miatt. Nem szeretném, hogy bárki így értse. Mindezt csak azért osztom meg, mert ahogy írtam, annyira, de annyira egyedül van ezekkel az ember, amikor terhes, és annyira igazságtalan ez az egész rendszer, meg a társadalom a kismamákkal szemben. Pedig mennyi minden zajlik le a testünkben, a lelkünkben. A terhesség pszichésen az egyik legmegterhelőbb dolog szerintem. Szinte képtelenség feldolgozni, hogy egy új ember növekszik benned, és azt is, hogy mennyi baj történhet. Kontrollálni kell a félelmeket, és azt nem lehet úgy, hogy elvárásoknak próbálsz megfelelni, meg ki vagy szolgáltatva az orvosok hangulatának, meg mindenki másnak is. Pedig brutálisan ki vagy szolgáltatva. Még egy ilyen "egyszerű" terhesség is, mint az enyém, kiszolgáltatottá tesz, nagy önfegyelmet igényel (fu de nem szeretem ezt a szót, de mégis szükséges, hogy ne akard megfolytani a bunkó orvost egy kanál vízben), folyamatos önismereti munkát, na és tartani kell azt a képzeletbeli pajzsot, amit a kórházba menetelkor is elképzeltem, hogy kívül tartsa neked a negatív energiákat. Mert abból kapsz bőven. Sajnos ebben az országban más nem véd meg, csak magadban bízhatsz, meg abban akiben, vagy amiben hiszel, vagy ami megnyugtat. Ha ez egy gyerekkori kabalád, még az is többet ad, mint a magyar rendszer. </div><div><br></div><div>Megemlíteném még röviden, hogy az ember teste sokkoló változásokon megy keresztül, képtelenségnek és vérlázítónak tartom, amikor elvárják, hogy szülés után azzal foglalkozzanak az anyák, hogy hogy néznek ki. Nem csak az, hogy kinyúlik a bőröd, hatalmasak lesznek a melleid, mindenki úgy turkál benned, mint a hentes a húspultban dobálgatja a farhátat. Csak hogy aktuálisak legyünk. </div><div><br></div><div>Ugyanakkor. (Vigyor) A terhességet imádtam.</div><div><br></div><div>Hosszabban kifejtve, nagyon imádtam. Minden percét, a várakozást, nézni, hogy hétről hétre mennyi mindene fejlődik ki. Tudni, hogy na, ettől a héttől már dobog a szíve, pislog, lélegzik. Nézni az ultrahangon, hogy ott vannak az ujjacskái, a lábai, hogy rendben van a szíve, pisil, kortyol a magzatvízvől. Ez mind felfoghatatlan öröm volt, visszagondolva rá is meghatódom. Az arcát egyik ultrahangon sem láttuk, még a babamozin sem, mindig elbújt előlünk. Az utolsó ultrahangon a felső ajkát és az orrlukait láthattuk. Úgyhogy nagyon kíváncsiak voltunk rá. Egyébként szuper dolgom volt, a család, a barátok, mindenki elhalmozott minden jóval, szeretettel, segítséggel, figyelemmel. Cinti pedig szaladt, amikor koviubiért sóvárogtam, és röhögött rajtam (velem együtt), amikor kicsordult a könnyem, mert annyira izlett. Jókat röhögtünk rajtam. Meghatódtam azon, hogy amikor felemeltem egy cserepet a kertben, alatta szaladt egy pincebogár, két kicsi (általam pincebogár babáknak nevezett) pincebogárral a nyomában. Biztos voltam benne, hogy az anyjuk után szaladnak. Bőgtem. Vagy amikor egyik nap a teraszra ideszállt egy rigó, és azon sírtam, hogy mennyire szeretem az élőlényeket. (Minden nap ideszáll egy rigó. Sőt, néha kettő, meg egy cinke is.) Teljes valómmal átéltem, hogy a természet része vagyok. Igen, a koviubival együtt. 😃</div><div><br></div><div>Nem szeretném elrontani a végét, úgyhogy a gyermekágyas időszakot inkább külön írom majd meg, legyen elég ide a végére, hogy újra belevágnék. Ez a kis puha, szuszogó cukisággombóc most is épp itt alszik az ölemben, és minden mozdulatával, minden rezdülésével mozdulok és rezdülök én is, minden lehetséges szinten. Imádom.</div><div><br></div><div><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi60SGMw8GyzKlAFRzfOf7KVvwdrnRVcqGCVHUcuNE_oOrq5ibLGJMQAusZ0k-9yDi0ZLRxB_OPN8rrF9PtDG4ltraNMi51U7nRZyuw88o0BLIb6o_2g4oCmhw9pqzSFg7HvFOhUzptxfM/s1600/1646937713200050-0.png" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi60SGMw8GyzKlAFRzfOf7KVvwdrnRVcqGCVHUcuNE_oOrq5ibLGJMQAusZ0k-9yDi0ZLRxB_OPN8rrF9PtDG4ltraNMi51U7nRZyuw88o0BLIb6o_2g4oCmhw9pqzSFg7HvFOhUzptxfM/s1600/1646937713200050-0.png" width="400">
</a>
</div></div><div>Kép az instámról: kama_rokaprem</div><div><div><div><br></div><div><br></div></div></div></div></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-64056729828617567862022-01-12T11:35:00.001-08:002022-05-10T15:45:09.545-07:00Az év, aminek lassan ki sem mondjuk a nevét<div>2020 meglehetősen szarul indult. És kegyetlenül fosul is folytatódott. De valahogy ebben a tengermély, pusztulatos hányásban is voltak pozitív pillanatok, mi több, szerencsés és sorsfordító események, amikért halás vagyok és amik elkerülhetetlenül repítettek oda, ahol most vagyok, vagyunk.</div><div><br></div><div>Kezdődött a covid, még csak a hírekben néztük. Szilvi (<a href="https://hu.m.wikipedia.org/wiki/Nagy_Szilvia_(aktivista)">Nagy Szilvi</a>) már elég rosszul volt akkor. Néztük a híreket náluk, el sem tudtuk képzelni, milyen lesz. Milyen lesz a karantén, és milyen lesz, hogy ő már nem lesz velünk. Február elején veszítettük el, és azóta sem nagyon fogom fel, hogy ez hogyan történhetett. Sokat gondolok rá, sokszor jut eszembe, hogy vajon miket mondana bizonyos szituációkra, hírekre, mit tanácsolna, azzal az utánozhatatlan, Szilvis humorral. Mikor Mózi megszületett, megsirattam, hogy nem lehet most ő is itt, hogy velünk örüljön. Sokat tanultam tőle, sosem felejtem el a közös utazásokat, bulikat, tüntetéseket, filmnézéseket, a véget nem érő társasozós estéket, a munkát a Budapest Pride-nál, amikor együtt szomorkodtunk a választási eredményeken, vagy amikor izgatottan tartottunk hazafelé az Aurórából egy-egy eredményes meeting után. És annyit, de annyit röhögtünk, hogy elmondani nem tudom. Hálás vagyok a vele töltött időért.</div><div><br></div><div>2020 nem állt meg itt. Sosem felejtem el Garai Nóri aktivista társunkat és Khalil kollégámat sem, ők is 2020-ban hunytak el. Mind a hárman fiatalok voltak. Túl fiatalok. Döbbenet és óriási hiány maradt utánuk. Egész évre állandósult bennem a düh, meg a gyász, és ezek váltogatták egymást.</div><div><br></div><div>Közben pedig, mielőtt beütött a karantén, költöztünk egyet. Ez volt az egyik pozitív esemény. Nagyon jó kis kecót találtunk. A társasháznak van egy egész nagy kertje, és mi itt lakunk a földszinten. Szinte lett egy kertünk. Így egész jól el lehetett viselni a korlátozásokat és a home office-t. Nehéz volt, hogy nem találkozhattunk a családdal és a barátokkal, na de ezt mindenki átélte, nem részletezem.</div><div><br></div><div>És ha már család, megtettük az első lépéseket a gyerekvállalás felé. Jelentkeztünk örökbefogadásra. A költözéssel, nagyobb lakásban, kicsit stabilabb körülményekkel már reálisabb lett ez a régi vágyunk. Sokat beszélgettünk korábban, hogy miként is vállaljunk gyereket, végül úgy gondoltuk, hogy egyrészt nem elsődleges szempont a vérszerintiség, nem az alkot egy családot. Volt nagy izgalom, hogy azonosnemű párként mivel kell majd szembenéznünk a rendszerben, de azt kell mondjam, a Tegyesznél is és a Gyámhatóságon is mindenki, de tényleg mindenki szuper kedves és elfogadó volt. Teljesen úgy kezeltek minket, mint másokat. Annyi volt a különbség, hogy mi párként nem adhattuk be a jelentkezést alkalmasságira, csak egyedülállóként az egyikünk. Viszont a folyamatban együtt vettünk részt. Volt beszélgetés, kijöttek környezettanulmányt végezni, pszichológiai vizsgálat volt, és tanfolyam, 2 teljes hétvégén át. Utóbbit hadd emeljem ki, mivel már nem kötelező része a procedúrának, szerintem nagyon helytelenül. Minden szülőnek részt kéne vennie ezen, annyira sokat tanultunk, nem csak az örökbefogadásról, de gyermeklélektanról, előítéletekről, saját magunkról, a határainkról, a vágyainkról, a kapcsolatunkról, stb. Megismertünk nagyon klassz embereket, megosztottuk egymással a történeteinket, félelmeinket, reményeinket. És ezen a két hétvégén újragondolhattuk, hogy így is vállaljuk-e. (Ezt mondják is, hogy nem baj, ha 500-szor átgondolod, és akkor mondod, hogy mégsem, mert inkább légy őszinte és mondj nemet a folyamat alatt, mint már akkor, amikor esetleg ismerkedsz egy gyerekkel.) Hiszen az örökbefogadás nem egy rózsaszín, romantikus regény, pláne ha az ember nem csecsemőt fogad örökbe. (Nem gondolom, hogy akkor olyan könnyű, de egy 3-4 éves gyereket azért nagyon más lehet integrálni a családba, környezetbe, mivel jóval nagyobb pakkal érkezik.) Mi 0-4 éves kort adtuk meg, s mivel idősebb gyerekeket kevesebben vállalnának, ha odáig jutunk, valószínűleg ez alapján 4 éves gyereknél lett volna esélyünk, hogy szóba kerüljünk, mint lehetséges örökbefogadók. Szóval az első alkalom után hazafele ballagtunk, tele információkkal, történetekkel és kétségekkel. Vajon elég erősek vagyunk mi ehhez? Aztán arra jutottunk, hogy úgy gondoljuk, igen, és mivel eddig is mindig tudtuk valahogy, hogy merre kell mennünk, úgy érezzük, hogy ez a jó irány. Ha mégsem, akkor valami úgyis történni fog, ami leterel majd minket erről az útról. És így is lett. Mint a mesében, nem? Másnap jött a hír, hogy eltörlik az egyedülállók örökbefogadását, már hogy mostantól csak házaspároknak lehet majd. Én azt hittem, lefordulok a székről. Mi ugyan már benne voltunk a folyamatban, tehát elméletileg ránk nem vonatkozna a tiltás, csak az újonnan indított kérelmekre, de tudtuk, hogy ez ránk nézve nem túl bíztató, hiszen ettől kezdve szóba sem jönnek majd azonisnemű párok. Tulajdonképp a nullára redukálták az esélyeinket. Csak annyit mondtak nekünk, hogy eddig sem volt egyszerű, de most még nehezebb lesz. Ha egyáltalán valaha előkerülnénk egy gyerek kapcsán. Az alkalmassági végzést a törvény márciusi életbelépésének napján kaptuk kézhez, ez is olyan, mint valami hülye filmes húzás. "Persze, pont aznap?" De tényleg így volt. Alkalmasak vagyunk szülőnek, kezünkben a papír, de mától nem fogadhatunk örökbe. Szép, nem?</div><div><br></div><div>Visszatérve a hírekhez, igen, úgy gondoltuk, hogy ez a jel, a kis útjelzőnk, hogy talán mégsem erre kellene próbálkoznunk. Persze ez nem úgy megy, mintha egy árucikk lenne, hogy "oké, nem gond, megnézem másik üzletben". Ezt fel kellett dolgozni. Rendesen meggyászoltuk az "örökbe nem fogadott gyerekünket". Megsirattuk, dühöngtünk, szomorkodtunk. De nagyon szerettünk volna gyereket, úgyhogy megpróbálkoztunk a másik úttal is. Elmentem nőgyógyászhoz, hogy minden rendben van-e, de talált egy miómát, úgyhogy azt mondta, ha gyereket szeretnék, a következő egy évben teherbe kéne esnem. A mellékelt három és fél kilós ábra tanúsága szerint hála Istennek, vagy a gondviselésnek, sikerült. Elég spiri gondolat, elismerem, de bevállalom, azt gondolom, hogy Momó így akart megérkezni hozzánk, nincsenek véletlenek. Minden nap hálás vagyok, hogy sikerült, itt van és egészséges. Na de az már 2021-hez tartozik. Ha lesz még rá lehetőség, továbbra is szívesen fogadnánk majd örökbe, reméljük, hogy visszavonják ezt a kirekesztő, teljesen logikátlan törvényt.</div><div><br></div><div>Az, hogy részt vehettünk az örökbefogadási alkalmassági folyamatban, még így is egy nagyon pozitív része volt az évnek, mert ahogy írtam, rengeteg tudással és élménnyel gazdagodtunk, formálta a gondolkodásunkat, másképp értékeljük a jelenünket.</div><div><br></div><div>2020 nem állt meg itt. Cinti nagymamája szeptemberben kórházba került combnyaktöréssel. Megoperálták, hazajöhetett és szerencsére megúszta a covid-ot. Ezután egyre gyengébb lett sajnos, és 2021-ben őt is elvesztettük. Sokat emlegetjük, nagyon nagy egyéniség volt, jó dumás, vagány nagyi. Momót nem láthatta, de a pocakomat még igen. Nagyon örült a dédunokának.</div><div><br></div><div>2020 nem állt meg itt. December 22-én anyu elesett és fájlalta a lábát. Pár éve már eltört neki ugyanez a lába. Második, vagy a fene tudja már hanyadik hulláma volt a covidnak, még oltás nem volt. Úgyhogy anyu nem akart orvoshoz menni, hiába győzködtük. Végül februárban csak elment megnézetni, kiderült, hogy el volt törve, csak szerencséje volt, hogy nem mozdult el és rendesen összefort. Na szóval itt már csak reménykedtünk, hogy nem ömlik be több szar az ajtón.</div><div><br></div><div>De hogy pozitív vége legyen, az évet, aminek a nevét lassan ki sem fogjuk mondani, családi szilveszteri bulival, kék kölyökpezsgővel, társasozással zártuk.</div><div><br></div><div><br></div>Unknownnoreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-40202961813062369142021-11-26T14:19:00.001-08:002022-05-10T15:44:27.743-07:00Mózes születése 2021.11.05<p dir="ltr">Nagyon nyugodt terhességem volt, imádtam minden percét. Beavatkozásoktól mentes szülést szerettem volna, de az otthonszülést elsőre nem mertem bevállalni. Így jutottam a Szent István kórházba, ahol tudtam, hogy kórházi keretek közt ugyan, de lesz esélyem háborítatlanul szülni. Felkészülésként Cintivel részt vettünk az <a href="http://www.oromteliszules.hu">Örömteli szülés</a> tanfolyamon, hogy amennyire csak lehet, magam irányíthassam a szülésem, és bármi történik, nyugodt tudjak maradni.<br></p><div id="m#msg-f:1717509069980397226" class="mail-message expanded"><div class="mail-message-content collapsible zoom-normal mail-show-images "><div class="clear"><div dir="ltr"><p class="MsoNormal">Október 31-re voltunk kiírva, de átszámolták végül november 4-re a terminust. GDM (terhességi cukorbetegség) miatt sajnos nem engedték, hogy tovább maradjon, mint a kiírt dátum, így november 4-én, csütörtök este be kellett feküdnöm ballonos indításra. Ez sajnos nagyon megviselt lelkileg, nagyon szerettem volna beavatkozások nélkül szülni, és így még egy éjszakát pluszban bent is kellett tölteni, ez nagyon elszomorító és ijesztő volt. Nem tudtam, mi fog velem történni, féltem, hogy belekerülünk abba a spirálba, ahol egyik beavatkozás hozza majd magával a másikat, és aminek a végén valami drasztikusabb beavatkozás áll. De elfogadtam a helyzetet, mert már nehezen cipeltem a pocakomban és vártam, hogy megláthassuk Momót. Egyébként az utolsó másfél hétben minden ismert módszert kipróbáltam, hátha beindul magától (lépcsőzés, fűszeres étel, torna, stb.), de nem akart. Úgyhogy november 4-én este otthon még egy finom vacsora, aztán taxi a kórházba, lesz, ami lesz.</p><p class="MsoNormal">Az ügyeletes orvos azzal kezdte, hogy a terhesgondozást végző orvosom hollétéről faggatott. Nem velem foglalkozott, hanem azzal, hogy miért nem jön be, ott szidta előttem. Elég kellemetlen volt, marhára nem volt ehhez kedvem. Látszott, hogy nem örül neki, hogy most velem kell foglalkoznia. Próbáltam elengedni... Aztán vizsgálatok jöttek (nem hiszem el, hogy 2021-ben még nincs más módja a méhszájvizsgálatnak, mint a manuális, erőszakos kínzás...), de még mindig semmi jele, hogy magától elindulna a dolog, úgyhogy aláírtam a papírokat, és elindultunk az úton. A ballonozás fizikailag is megviselt, miután feltették, este 10-kor, kb 45 perc múlva erős görcseim lettek. Úgyhogy ajánlottak valami fájdalomcsillapítót, hogy ne fáradjak ki reggelre. Elfogadtam, és így tudtam kb 5 órát aludni. Nagyon szédültem tőle, úgyhogy nem nagyon mertem felállni. Furákat álmodtam, nem volt mély alvás. De legalább valami. Hajnali 5-kor kivették a ballont, 4 cm méhszáj volt, jött a burokrepesztés. Utána várakozás, elindul-e a buli ennyitől. Éhes voltam, hatkor ettem egy mogyórovajas dugi-szenyát (nem szabadna enni, ez a protokoll, de már császárnál sem altatnak, szóval...), hogy legyen erőm szülni. Ki tudja, meddig tart majd, és már amúgy is hangosan korgott a gyomrom.</p><div class="quoted-text"><p class="MsoNormal">Sajnos nem indultak el a hullámok. Fél 8 körül beért a szülésznőm, az ő jelenléte nagyon megnyugtatott, végre volt ott valaki, akit ismertem és akiben megbíztam. Mivel nem volt semmi fájásom, mondta, hogy 10-ig várunk, de akkor kapom az oxitocint. Ekkor már kicsit úgy éreztem, nem is baj, történjen végre valami, essünk túl rajta, szeretném meglátni a kisbabánkat. Szóltam Cintinek, hogy jöjjön be, kb 20 perc és ott volt. Nagyon vártam már, hogy mellettem legyen, mert egész este és éjjel ott voltam egyedül a szülőszobában, fájdalmakkal, félelmekkel, a sötétben. </p><p class="MsoNormal"><span lang="HU">1</span>0-kor visszajött a szülésznő, kaptam egy infúziót, aztán az oxitocint. 20 perc múlva már elég erős görcseim voltak. Lélegeztem, ahogy a tanfolyamon tanultam, és az nagyon sokat segített, vizualizációkat használtam, és végig tudtam, mi történik éppen, hol tart a folyamat, mi történik a testemmel. Elképzeltem, ahogy nyílik a méhszájam, mint egy virág, és engedtem, hogy jöjjenek az összehúzódások, mint a tenger hullámai. Hogy ennek köszönhetően, vagy sem, 10:50-kor már 7-8 ujjnyi méhszáj volt. Elég gyors eredmény, kb fél óra alatt. Folytattam a légzést és a többit, ez volt az egyetlen, amibe kapaszkodni tudtam, amiben biztonságot leltem. A vajúdás vége felé egyre nehezebb volt a légzést egyenletesen tartanom, mert a fájdalom már olyan erős volt, meg talán az oxi hatása is, hogy megremegtem, és ez szaggatta a levegővételem. De nagyon koncentráltam, hogy visszatérjek az egyenletességhez.</p></div><p class="MsoNormal">Cinti minden fájásnál fogta a kezem, csak akkor ment el mellőlem, ha két fájás közt kértem valamit, vagy neki kellett innia egy picit. A tanult masszírozásokat nem nagyon tudtuk alkalmazni, mert minden olyan gyorsan történt. Túl sok mindenre amúgy sem volt lehetőségünk, mert az infúzió miatt feküdni kellett. Szerintem amúgy felállni sem tudtam volna, olyan fájdalmaim voltak, és annyira koncentráltam befelé, hogy eszembe se jutott, hogy igényelnék mást, elég volt, hogy Cinti fogta a kezem.</p><p class="MsoNormal">11:20 körül jöttek a tolófájások, először csak enyhén. Cinti hívta a szülésznőt. Kérdezte kb hányszor érzem, mondtam hogy 4-ből 3. "Hú, de pontosan megszámoltad" - válaszolta, és megvizsgált, hogy hol tartunk. Eltűnt a méhszáj. Felnézett az órára, mondta, hogy fél 2-re baba lesz. Azt gondoltam magamban, fenéket, én 1-ig megszülök, mert nem bírom, annyira fáj. Azt mondta, ha jön a fájás, enyhén nyomjak, mint a wc-n, de ne teljes erőből, csak piciket. Ezt is tettem, de közben a J légzést is próbáltam alkalmazni, elképzeltem, ahogy lefelé lélegzem magamban Momót. Nem sokkal később, erősödni kezdtek a tolófájások. Úgy éreztem, kicsit zsibbad az arcom. Nem estem kétségbe, de realizáltam, hogy ez már nálam hatalmasabb kezd lenni, csak annyit tehetek, hogy hagyom, hadd vigyen magával. Itt kezdtem teljesen befelé menni, és egyre kevesebbet éreztem a külvilágból. Aztán jött egy hullám, egy "fájás", ami teljesen más volt, mint addig, és felülmúlt mindent. Hirtelen olyan érzésem volt, mintha kettényílnék, és egy bowling golyó indulna lefelé bennem. Abban a pillanatban nem tudtam, hogy mi ez, normális jelenség, vagy éppen most fogok meghalni. Ez az egy pillanat volt, amikor megijedtem. Hiába tudtam, hogy hol tartunk, ez valami olyan érzés volt, amire nem voltam felkészülve. Felüvöltöttem, hogy Úristen, nem bírom. Be is jött a szülésznő, tök lazán kérdezte, hogy "na, mi történt"? Mondom, iszonyatosan fáj, nem bírom, mi történik? Azt mondta, hogy most indult el lefelé a baba, próbáljak nem kiabálni, nem azért, mert bárkit zavarna, csak nem lesz erőm a végére. Végig nagyon támogató és kedves volt egyébként, mindig mondta, mi van, vagy mi lesz, biztatott, megerősített, hogy jól csinálom. Aztán megint jött egy ugyanilyen hullám. Nagyon nehezen bírtam, de mondta, hogy az elején nagy levegő, aztán nyomjak kicsit. Végig mondta, hogy hova próbáljak nyomni, hol kell érezni, közben hívta a doktornőt.</p><p class="MsoNormal">Már ismertem őt is szerencsére, mert 2 nappal előtte egyszer ő vizsgált meg. Szóval megvizsgált most is, elkérte az olajat a gátvédelemhez. Kérdezte, hogy ez már a második üveg oxitocin-e, mert alig fogyott még belőle. De az első volt csak. Csodálkozott. Én erre nem emlékeztem már, Cinti mesélte. Itt már nem voltam teljesen képben. Azt sem vettem észre, hogy bejött két tanuló is a dokival.</p><p class="MsoNormal">Jött a végjáték. Mondták, hogy fogjam meg a két térdem, húzzam fel a lábaimat és nyomjak, amikor érzem, hogy jön. Közben emeljem a fejem. Levettek a ctg-ről, ami végig fent volt, hogy figyeljék a babát. Furcsa volt a hirtelen jött csend, nem hallani a szívdobogást, nagyon éreztem, hogy közeledünk a végéhez. Jött egy hullám, nyomtam, de közben féltem, hogy kettéhasadok. A fejem nem bírtam tartani, mondtam Cintinek, hogy a következőtől tartsa meg a fejem. Sajnos kicsit torokból préseltem, arra emlékszem, hogy a szülésznő valahogy úgy fogalmazott, hogy amit ott fent préselek, azt tegyem át oda lentre. Azt hiszem, a következőre még nem teljesen, de utána sikerült. Itt már nem csak az arcom, a kezeim is lezsibbadtak, nem tudtam tartani a lábaimat, úgyhogy az orvos és a szülésznő segítettek. Erre is csak nagyon halványan, elmesélés után emlékeztem. A harmadik vagy a negyedik fájás volt, amikor égető érzést éreztem odalent. Feszített és égett. Tudtam, hogy ez mit jelent, mert a tanfolyamon is beszéltünk róla. Mózi fejének legszélesebb pontjához értünk. Magamban mosolyogtam, egyrészt, hogy hamarosan vége, másrészt, hogy "aha, ez tényleg olyan, ez tényleg az, mint ahogy olvastam". Azonban sajnos nem úsztam meg a gátmetszést, pedig megpróbáltak mindent. Elmondták, ejteniük kell egy kisebb bemetszést, mert nagyon gyorsan jött, és nem fér át. Csalódott voltam, emlékszem, hogy kiült az arcomra, egy pillanatra sírtam belül, mert úgy voltam vele, hogy ha már hosszú hetekeig szogorúan diétáztam, meg kellett indítani, ha már volt ballon, burokrepesztés, oxi, akkor legalább a gátvédelem sikerüljön, legalább ez az egy maradjon meg nekem a terveinkből. Így aztán itt ezt is el kellett engednem. De nyilván itt ezt egy másodperc töredéke alatt processzáltam le. Bólintottam, hogy rendben. Nem éreztem egyébként szinte semmit belőle. Csak arra gondoltam, hogy mindjárt vége és megláthatjuk a fiunkat. A következő nyomásra kibújt a feje. Nem tudtam, mi van, de éreztem a kis testét magamban, félig már kint volt, elengedtem, de félig még bennem volt, ez volt az utolsó ilyen pillanat. Megható volt és kicsit földöntúli érzés. Alám tettek egy tiszta lepedőt, vagy valami anyagot, és emlékszem, azt mondták, ez már a babáé. A következő nyomás már nagyon rövid volt. Elöntött a forróság ott lent, ahogy kiáradt belőlem, leírhatatlan érzés volt, emékszem, hogy mosolyogtam. A szemem még csukva volt. Szólt a szülésznő, hogy nézzek oda. Tartotta felém Mózest, aki nyitott szemmel nézett rám, vagy legalábbis felém. Cinti is, én is sírtunk. </p><div class="quoted-text"><p class="MsoNormal">A mellkasomra tették és megvárták, míg kipulzál a köldökzsinór. Oh, akkor bocsánat, ez a vágyam teljesült, ennek is nagyon örülök, Momó még megkapta az utolsó értékes anyagokat a placentánktól, az utolsó, ilyen formában általam odaadott anyagokat. Aztán láttam, ahogy Cinti elvágja a köldökzsinórt. Boldog voltam.</p><p class="MsoNormal">Megnéztük a placentát, megköszöntük neki, hogy táplálta a kisfiunkat, aztán összevarrtak. Közben -ahogy a szülésznő mondta- a mellkasomon ott volt a fájdalomcsillapító. (Szükségem is volt rá, a varrás -na meg utána a sebgyógyulás- rosszabb volt az egész szülésnél.) Momó végig rajtam feküdt amíg összeférceltek, és két óra aranyóra következett. Aztán sajnos el kellett köszönnünk Cintitől, mentünk le az osztályra, a covid miatt látogatni sem lehetett, így két nap múlva, a hazamenetelkor találkozhattunk újra. A kórházban amúgy mindenki nagyon kedves volt, a csecsemősök sokat segítettek, jártam is a nyakukra eleget. Ugyanis Mózesnek le volt nőve a nyelvfékje, és fél napig így szoptattam. Ez azt eredményezte, hogy sebes lett mind a két mellem. Az esti vizsgálaton vették észre, és akkor felvágták neki. Viszont innen kínszenvedés volt minden szoptatás. Később, már otthon, hívtam szoptatási tanácsadót. Az ő segítségével végre helyrejöttem, és már fejenállva is meg tudom etetni Momót.</p></div><p class="MsoNormal">Nagyon hálás vagyok Barbinak, hogy végigkísért, Rékának a tudásért és a meditációkért, az ügyeletes doktornőnek, a Szt István kórház dolgozóinak (tényleg le a kalappal előttük), Szilvinek a szopizásban nyújtott segítségért. Köszönet Cintinek, hogy minden nap körülvesz a szerelmével, hogy mindent megadott nekem, hogy nyugodt terhességem legyen, és most is elhalmoz minket minden jóval. Köszönet Momónak, hogy ilyen csodás kis teremtés, hogy ilyen könnyen és ügyesen megszületett, és minden nap elvarázsol minket. Köszönet a végtelenül támogató anyukáinknak és családjainknak. Köszönet a barátainknak a sok segítségért. És végül köszönet magamnak, hogy kitartottam a diétával, hogy minden falatot grammra lemértem, akkor is, amikor már a könyökömön jött ki a jégsaláta, és főleg hogy nagyon tudatosan, bátran, önmagamban és a testemben bízva szültem meg Mózest. Felülmúltam magam, többre vagyok képes, mint eddig hittem. Hálás vagyok.</p><p class="MsoNormal"></p><div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjgNbusgpdCYEUVwBhfV8teCCrXjUYih6FrmD70YjPCNFzI6zI46SH_uT-VutiHspGbxn9r4r5P2dhoG3mWDxKgAl5h8kvPWoLGgOPF-i5N_9TokGvCt0t-WlR-pENtxcBucOzlsJPRMcQ/s1600/1637965168365018-0.png" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;">
<img border="0" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjgNbusgpdCYEUVwBhfV8teCCrXjUYih6FrmD70YjPCNFzI6zI46SH_uT-VutiHspGbxn9r4r5P2dhoG3mWDxKgAl5h8kvPWoLGgOPF-i5N_9TokGvCt0t-WlR-pENtxcBucOzlsJPRMcQ/s1600/1637965168365018-0.png" width="400">
</a>
</div><br><p></p></div></div></div><div class="mail-message-footer spacer collapsible"></div></div>Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-3356519175610764002019-06-20T15:19:00.000-07:002019-06-20T15:19:01.874-07:00Budapest Pride a kulisszák mögöttKözeledik a felvonulás és érzem, hogy fáradok. Nem csak fizikálisan, mentálisan és lelkileg is. Ez egy sűrű időszak mindig, nem vagyok meglepődve. Ilyenkor kapunk sok pozitív és negatív kommentet, a szélsőjobb is kicsit aktívabban jelen van, ez is minden évben így van. Gyakrabban böngészem a közösségi oldalakat, és kicsit több logisztikát igényelnek a napi dolgaim. Szóval sűrűsödik a program, de nem is erről szeretnék most írni. Inkább arról a láthatatlan munkáról, ami a színfalak mögött van. Nem önfényezés végett, egyszerűen csak fontosnak tartom, és aki nincs benne, annak talán érdekes lehet, mennyi ember és mennyi munka van az egész mögött, az év minden napján.<br />
<br />
Jelenleg 7 szervező, egy szervező-jelölt, és 4 koordinátor alkotja azt a részt, akik minden héten, munkacsoportokban dolgoznak, önkéntes munkában. Különböző felelősségi körökkel, különböző feladatokkal tartják életben a szervezetet és szervezik az eseményeinket. De ők végzik a hivatalos adminisztrációs tevékenységeket, a közösségi média és a honlapjaink fenntartását, a kapcsolattartást az önkéntesekkel, külsős partnerekkel, igyekeznek válaszolni minden üzenetre, szervezik a programokat, foglalkoznak a sajtóval, kitelepülésekre mennek, pályázatot írnak, vagy a nyári fesztiválra beküldött programokat rendszerezik, segítik és fogják össze, és így tovább. Ezekhez a munkacsoportokhoz projektcsoportok kapcsolódnak. A projektcsoportok rövidebb időszakokra összeálló kisebb csapatokat jelentenek, és ők azok, akik segítségével megvalósulnak programok, kampányok, és minden, amihez a fent említett tagság igen kevés lenne. Körülbelül 15-20 ember vesz részt ezekben mostanság. A projektcsoportokban szervezők és koordinátorok is jelen vannak. A projektekhez további önkéntesek nyújtanak segítséget, velük találkozhatsz az infópultokban, jegyszedéskor, a felvonuláson menetkísérőként vagy adománygyűjtőként, kísérik a járműveket, vagy a programfüzetet viszik szét a városban. Ez csak pár példa a sok közül. Alkalmazottaink pályázatoktól függően vannak, volt, hogy 1 volt, volt, hogy 3, ez attól függ, milyen pályázatot sikerül megnyerni és abból mennyi fér. De alapból mindenki önkéntes.<br />
<br />
Egész évben, szinte 0-24-ben dolgozunk, kommunikálunk egymással. Ősszel stratégiai elvonulást tartunk és próbáljuk csiszolni a szervezet működését, átbeszéljük, hogy mi működött jól az elmúlt évben és min kéne javítani jövőre. Ez egy nagyon intenzív és izgalmas hétvége szokott lenni, kreatív energiáinkat bevetve dolgozunk, én nagyon szeretem ezeket az alkalmakat. Persze konfliktusok is vannak, elvégre emberek vagyunk. Körülbelül 6 hetente, két havonta a szervező csapattal szupervízióra járunk, ahol ezeket átbeszéljük és különböző technikákat tanulunk, vagy belső működésre vonatkozó szabályokat alkotunk meg, amiktől jobban tudjuk ezeket kezelni, vagy amikkel megelőzhetjük bizonyos problémák kialakulását. Ezek is nagyon hasznos alkalmak, rengeteg önismereti munka és csapatmunka van benne, minden alkalommal fejlődünk. A folyamataink, és a szervezet alapértékei pedig a Szervezeti és működési szabályzatunkban és a Manifesztóban vannak összefoglalva.<br />
<br />
A megbeszéléseinknek is meg van a menete, végülis 5-8-10 ember 1-2 órás alkalmakon úgy tud hatékonyan dolgozni, ha van hozzá valami rendszer. Minden alkalommal más moderál és más vezeti a jegyzőkönyvet a napirendi pontokkal, mindig megyünk nyitó- és zárókört, hogy ki hogy van. Ezek itt azért fontosak, mert odafigyelünk egymás hogylétére. Mivel az LMBTQ közösség egy sérülékeny csoport, fontosnak tartjuk, hogy ezt ne hagyjuk figyelmen kívül, foglalkozzunk egymással, mert mi sem vagyunk kivételek, minket is elég sok negatív impulzus ér. Igyekszünk segíteni egymásnak. Persze, minden embert ér sok kellemetlen dolog élete során, szerintem jó is lenne, ha többet törődnének egymással, nem elvárható senkitől, hogy gépként végezze a munkáját. A törődés és az odafigyelés az egy ilyen utópisztikus dolog a világban, ebben a csoportban én úgy érzem, hogy megvalósul és hálás vagyok érte.<br />
<br />
Kívülről ezek nem látható dolgok, de az, hogy a Budapest Pride ma ott tart, ahol tart, az mindannak is köszönhető, amit most leírtam. Ez egy ízelítő igazából, érdekességképp írom le. A posztjaink, a programjaink, az adománygyűjtéseink, az önkénteseink, a járművek, a honlapjaink, a tüntetések, a pólók, a menetkísérők, a díszítések, a kérdőívek, a grafikák, a kiadványok nem maguktól valósulnak meg, minden egyes dolog mögött érző, lelkes, elszánt, kreatív személyek vannak. Gondolj csak bele, hogy koordinál a felvonulás biztosításáért felelős 7-8 fős csapat 300 menetkísérőt. Ez nekik nagyjából 10 hónapnyi munka, heti szinten, sok-sok órában. És ez csak egy szelete egy rendezvénynek.<br />
<br />
Az egészben igazából az a legizgalmasabb nekem, vagy az egyik legalábbis, ahogy összeállnak a megvalósított projektek lépésről lépésre. Ha egy kis részfeladat kimarad, borulhat vele egy csomó minden. Óriási szervezést és rendszert igényel minden, amit csinálunk, és mindig van hova fejlődni.<br />
<br />
Én a médiakommunikáció munkacsoportban vagyok egyébként, és a közkapcsolatok csoportban. De van még közösség, fenntartás, és forrásteremtés. Nekem általában sajtóval kapcsolatos, szövegírós, videókkal kapcsolatos, reprezentációs feladataim vannak, de ezeket nem egyedül csinálom. Alkalmazkodunk a kapacitásokhoz mérten. Ezeken kívül az idei Nyitóbuli volt a projektem, a csapatban 3 projekt taggal. De sokszor találkozom külsős együttműködőinkkel, nagykövetségekkel, és amikor tudok, a vidéki képzésekben is besegítek. <br />
<br />
Olyan szempontból mondjuk jó ezt összeszedni magamnak, hogy sokszor érzem/érezzük, hogy elfáradunk és nem haladunk előre, és gyakran érzem, hogy nem elég amit teszek. De ha így megpróbálom összegezni, látom, hogy ez milyen sok, szerintem 8 órás munka mellett már nem tudnék többet tenni. Maximum ha nem aludnék. De azt meg nagyon szeretek. :)<br />
<br />
Remélem, hogy érdekes volt ez a bejegyzés, ami a teljesség igénye nélkül készült, de annál nagyobb szeretettel és tisztelettel azok felé, akik tolják ez a szekeret, mert bármekkora feladatot is vállalnak, minden fogaskeréknek forognia kell és nélkülük nem menne. Köszönöm!Unknownnoreply@blogger.com3tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-59623600947096532632019-05-30T11:02:00.000-07:002019-05-30T11:23:38.573-07:00Nincs én ügyem, meg te ügyedÚgy terveztem a ma estét, hogy munka után hazajövök, és végre nekiesek elolvasni a Trónok harca első kötetét. Végre van egy szabad estém, és nem is emlékszem, mikor olvastam utoljára könyvet. Hazafelé a trolin egy kicsit facebookoztam még, és láttam, hogy hétvégén tüntetés lesz az MTA "államosítása" ellen. Biztos sokan kimennek majd, és remélem is, hogy sokan lesznek. Két hete volt tüntetés Kövér László ocsmány homofób eszmefuttatása okán, és azon gondolkodtam, hogy milyen jó volt látni, mekkora a felháborodás. Sokan eljöttek, bár kevesebben, mint amekkora ez a felháborodás az online térben volt. Ne értsetek félre, szerintem sikeres és fontos tüntetés volt, és szükség is volt rá. Nem ülhetünk csendben, amikor minket aláznak. Csak elgondolkodtam, vajon mi alapján dől el, hogy egy-egy tüntetésre sok ezren kimennek, más tüntetésekre pár százan. Oké, sok mindentől függhet. Időzítés, esik-e az eső, vagy hogy éppen hány ember érzi sajátjának a témát. És ez utóbbi szöget ütött a fejembe.<br />
<br />
Jó lenne észrevenni, hogy a sok különböző célú és témájú tüntetések között -már csak a tüntetések természetéből fakadóan is- van összefüggés. Igaz, különféle csoportok, szervezetek rendezik ezeket, és igen, lehet, hogy azt hiszed, téged személy szerint nem érint a téma, de pont ez a baj. Ha mögé nézünk egy kicsit, akkor világossá válhat, hogy igenis, mindegyik érint mindannyiunkat.<br />
<br />
Sokszor kommentezik értetlenkedők, vagy kiábrándultak, hogy minek tüntetgetni, nincs jobb dolgotok? Vagy hogy úgysem fog semmi történni, hiába lesz egy 2 órás stand-up és hangzik el 3-4 beszéd, meg fél óra skandálás. És abban igazuk is van, hogy Kövér László is a helyén maradt, hiába mondott el egy egészen nyílt gyűlölet-beszédet a lelkes hallgatóságnak. (Oké, az nem hangzott el, hogy mostantól üss meg mindenkit, akit buzinak nézel, viszont elmondta, hogy ha hetero vagy, felsőbbrendű vagy, és akinek ez az érzés tetszik, az felhatalmazva érezheti magát akár. Ezért veszélyes az ilyen.) Szóval ha megnézzük a tüntetések irányát, hogy mi a mozgatórugójuk, akkor egyértelműen a hatalom, az elnyomás ellen irányulnak, az igazságért és a problémák láthatóvá tételéért történnek. (Kivéve pl. a cöf békemenete, mert az öncélú erődemonstráció, fizetett statisztákkal.) Ha nincsenek tüntetések, akkor úgy tűnhet, minden rendben, nincs itt semmi látnivaló. Mellékes költői kérdésem: vajon miért is építenek egy böhöm nagy emlékművet pont a Parlamenttel szemközt az Alkotmány utcába? Hol is szoktak beérkezni a Parlamenthez a legnagyobb tüntetések? Hmm...<br />
<br />
Visszatérve, a lényeg szerintem, hogy a különféle társadalmi problémáknak, és felháborító, önkényes törvényi változtatásokra adott társadalmi reakcióknak, tüntetéseknek közös a gyökere. Ugyanaz a hatalom, aki törvényben ugyan tiltja a szegregált oktatást, mégis tudjuk, hogy van ilyen. Ugyanaz a hatalom, aki átláthatóságról prédikál, de a bírói székekbe a pajtikáit ülteti be. Ugyanaz a hatalom, aki a család szentségéről beszél, majd kilakoltat családokat. Az embertelenül felhasznált hatalom áll mindannyiunk szívatása mögött. Ezt nem én találtam ki, tudom, csak szeretném, ha végre felfogná mindenki, hogy nincs olyan, hogy én ügyem, meg te ügyed.<br />
<br />
Ebben az országban élünk, te is, aki bolti eladóként kiszolgálsz és ugyan nem politizálsz, de az internetadó terve felháborított és tüntettél, én, akit az imént a boltodban melletted lebuzizott egy srác, te, aki pedagógus vagy és ezt a srácot tanítod az iskolában. Ismered, itt él az anyám, akinek elvették a rokkant nyugdíját, és az ismerősöm, aki tegnap fenyegető üzenetet kapott egy nácitól, és te, aki biztonságban érzed magad most még, mert szerencsédre nem vagy se cigány, se buzi, se zsidó, se nő, se rokkant, nincs beteg gyereked, vagy ápolásra szoruló más hozzátartozód, van munkád, lakásod és így elfordíthatod az arcod, hogy ne lásd. Most még. És ha elfordítod a fejed, akkor része vagy az elnyomásnak. Sajnálom, de ez így van. Nem, nem akarok lelkifurdalást kelteni, nem ez a cél. Csak az van, hogy ez látszat biztonság és bármelyik nap, bárki sorra kerülhet. Még te is. És tulajdonképpen sorra is kerül. Például amikor vágnak egy kicsit a cafeterián, adót emelnek, szar tömegközlekedést kapsz, pedig mindig megveszed a bérletet, ami jó drága, elveszik a magánnyugdíj megtakarításodat, vagy arról beszélgetnek, hogy adóznod kéne, ha nem akarsz gyereket. Csak mindig apránként egy picit szorítanak rajtad. Te bírod persze, mert nem vágnak élből beléd, csak egy kicsit szorongatnak. De előbb-utóbb körülötted is elfogy a levegő, csak addigra meg ki marad itt, hogy segítsen neked. A gyengéket könnyebb tönkretenni, az erősebbekkel majd a végén foglalkoznak.<br />
<br />
Mindenki érintett, minden ügyben. Csak nem tud róla, mert nem arra vagyunk nevelve, hogy észrevegyük az összefüggéseket és különösen nem arra, hogy érzékenyek legyünk az embertársaink helyzetére. Magunkra sem vagyunk érzékenyek eléggé. A magunk igényeit sem tanuljuk meg észrevenni, megérteni és tiszteletben tartani, nemhogy a mellettem ülőét. Ez az, amit hatalomból nagyon könnyen ki lehet használni és egymás ellen fordítani minket. És ez az, amit nem szabad hagyni. Nem szabad hagyni, hogy elhitessék velünk, hogy nincs közünk egymáshoz, sőt, hogy egymás ellenségei vagyunk. Nem szabad hagyni, hogy beférkőzzön a félelem, hogy ha valakinek egy kicsit több jut (nem feltétlen pénz, lehet az másfajta segítség, vagy pusztán figyelem), akkor nekem kevesebb lesz. Mert most erre játszanak. És sajnos eddig bejött a dolog. De épp ezért fontos minden egyes tüntetés, és minden egyes cselekedet, amivel segíthetünk valakinek, vagy ami az igazságosság felé visz. Fontos, hogy lássák, hogy van még, aki ellenáll és van még, aki közösségeben gondolkodik.<br />
<br />
És a másik, talán még fontosabb üzenete minden megmozdulásnak: a tüntetéseket nem csak a hatalomban lévők látják, hanem azok is, akiknek nincs lehetősége szólni. Aki félti önmagát, a családját, aki fizikailag nem tud részt venni, vagy nincs abban a pozícióban, hogy cselekedhessen bármi miatt, vagy aki tényleges veszélyben van. Értük is felelősek vagyunk, mi, akik megtehetjük, hogy felemeljük a hangunkat, mi, akik jobb helyzetben vagyunk. Ha utcára tehetnek egy 9 gyerekes családot, engem is utcára tehetnek. Ha szar az egészségügy és emiatt a gyereket küldözgethetik kórházról kórházra a szemében egy fadarabbal, akkor velem is megtörténhet. Ha fiatalokkal üvöltözhetnek egy roma-LMBTQ filmvetítésen, akkor a következő program lehet a te jógaórád is, ha kitalálják épp, hogy a migránsok hozták be azt is és emiatt veszélyes, vagy bármi ilyesmi. Nincs én ügyem, meg te ügyed. Ahol egy embert lehet rugdosni, ott mindenkit lehet rugdosni. Ideje lenne megérteni az összefüggéseket.<br />
<br />
<div class="irc_mimg irc_hic" style="text-align: center;">
<div class="irc_mimg irc_hic">
</div>
</div>
<br />
<br />Unknownnoreply@blogger.com1tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-49674072097842887032018-11-01T13:57:00.003-07:002021-11-29T07:19:06.283-08:00Elrepült a nyár, utazással, esküvővel<div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">Ez egy régi bejegyzés, de valamiért nem volt címe, most adtam neki, így viszont előre került, mintha most írtam volna. :) Az instagram oldalam azóta: kama_rokaprem</div><div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;"><br></div><div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">
Hát helló,</div>
<div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">
rég találkoztunk. Kicsit mintha le lennél fagyva. Ja, hogy le is vagy, mert az ősz betört a szekrényedbe és kipakolta a nyári ruháidat. Tudom, engem is meglepett...</div>
<div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">
/Technikai okok miatt ez a bejegyzés később kerül fel, mint ahogy megírtam, mostanra már azon csodálkozom, hogy mikor lesz már igazán ősz...21 fok van november elsején.../</div>
<div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">
<br></div>
<div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">
Májusban írtam utoljára, és azóta -is- egymást kergetik a napok. Megvesztek. Amikor meg végre leálltak a rohanással, akkor én is becsuktam egy kicsit pihentetni a szemem. Most is filmkockákként peregnek előttem az események. </div>
<div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">
A felvonulás idén is rendben lement, bár számomra sokkal kimerítőbb volt, mint eddig bármelyik, amióta szervező vagyok. Valószínűleg azért, mert idén beszálltam menetkísérőnek, ami már alapból egy elég pörgős feladat, de közben az elején egy kicsit sajtózni is kellett. Jó volt, lement, szerettem, elfáradtam.</div>
<div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">
Utána jött egy hét Szilvásvárad gyerekestül, kirándulásokkal, erdővel, amit nagyon szeretek. Nagyon pihentető volt és bármikor visszamennék. D. meg már olyan nagy és olyan jókat lehet vele kalandozni, meg beszélgetni...</div>
<div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">
Aztán egy kis munka után megint utazás következett. 3 éjszaka Genovában. Hozzá tartozik, hogy eddig nem voltunk nyaralni külföldön együtt és Cinti még nem látta a tengert. Így ez a 4 nap, amiből azért 2 utazással telt, maga volt a paradicsom. Genova nem épp a parton való henyélésre van kitalálva, de lehet hogy pont ez volt benne a klassz. Kis városnézés, kis fürcsi. (Jeges kávét ne kérjetek, nem tudják mi az. Egy gombóc fagyit kaptunk, egy eszpresszóval lelocsolva. XD)</div>
<div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">
<br></div>
<div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">
Miután hazatértünk, készültünk az esküvőnkre. Pont olyan volt minden, ahogy elterveztük. Vagy még jobb inkább. Nagyon sokan segítettek és egy csodás bográcsozós, romantikus kerti-party kerkedett belőle. Nagyon sokan segítettek, pakolni, főzni, díszíteni, amit kellett. A gyerekek is imádták, ment a csocsó az Aurórában egész délután. Sosem feledem ezt a napot. <3</div>
<div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">
<br></div>
<div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">
Azóta futnak a hétköznapok, én meg futok velük...folyt.köv...</div>
<div dir="auto" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">
<br></div>
<br>
<div class="yj6qo" style="background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small;">
</div>
<br>
<div dir="auto" style="-webkit-text-stroke-width: 0px; background-color: white; color: #222222; font-family: Arial, Helvetica, sans-serif; font-size: small; font-style: normal; font-variant-caps: normal; font-variant-ligatures: normal; font-weight: 400; letter-spacing: normal; orphans: 2; text-align: start; text-decoration-color: initial; text-decoration-style: initial; text-indent: 0px; text-transform: none; white-space: normal; widows: 2; word-spacing: 0px;">
U.i.: fotók az Instagrammon...kamapride...</div>
Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-17233632973829443552018-05-18T14:04:00.000-07:002018-05-18T14:04:05.854-07:00Magadhoz mérd magadDe nagyon régen jártam erre...<br />
<br />
Azt sem tudom mit írjak, pedig annyiszor van, hogy megyek valahová, eszembe jut, hogy na ez az, ezt meg kell írnom, aztán... Tessék, most itt ülök a szürke melegítőmben a kanapén és nem jut eszembe semmi. Csak ilyenek, hogy két hónapig nem ettem húst, de most megint eszem néha. Egy darabig jól esett nem enni, aztán úgy éreztem, hogy hiányzik. De most komolyan, ezt nem fogom fejtegetni.<br />
<br />
Közeledik a Budapest Pride Fesztivál, ami ugye nem csak egy felvonulás, hanem kulturális fesztivál is. Eddig 10 napos volt, most több, mint egy hónap lesz. Majdnem 100 program! Ami nagyon durva. Olyan sokan küldtek be programot, hogy komolyan majdnem megkönnyeztem. Zseniális. Lesz egy csomó minden. Színház, zene, tánc, mozi, workshopok, sport, beszélgetések, előadások, stb. Imádom.<br />
<br />
Mostanában sokat vekengek, mert nem tudok annyi melót beletenni, amennyit szeretnék, meg amennyit régen bírtam. De hát most más lett az időbeosztásom, és ez ilyen. Az aktivizmus meg amúgy is olyan, hogy nem tudsz eleget tenni, nincs olyan, hogy elég. Mert betemeted a gödröt, hogy ne törjék ki az emberek a lábukat, másnapra kétszer akkorát ásnak a helyére, az tuti. Szóval csak lapátolsz és lapátolsz. Néha megveregetik a hátad, hogy "nagyon köszi, hogy betemeted a gödröt, tök jó", másnap meg 100-an állnak eléd, hogy oké, te itt lapátolsz, de nem gondolod, van még 100 másik gödör az utcában és azokkal kéne foglalkoznod inkább? Nem mintha ő nem foghatna meg egy lapátot, de tényleg. Van 100 másik gödör, látom ám, és ilyenkor sokszor azt is érzem, hogy basszus, igaza van, nekem ennyi év után már nem csak ezt a gödröt kéne földelnem, hanem egyszerre mindet. Hiszen mind ugyanebben az utcában van, akkor nekem kellene ezekkel is foglalkoznom. Aztán arra gondolok, hogy basszus, nem megy és nem is akarom mindet én magam megcsinálni. Annyit lapátolok, amennyit tudok. És ha valakinek van kedve, fogjon egy ásót, aztán nyomjuk együtt. Talán még többre is mennénk.<br />
<br />
Ez egy ilyen alap mentalitás, vagy nem tudom. Azt nagyon tudjuk, hogy a másik mit nem csinál jól. Úgyhogy ezeket el kell engedni, mert máskülönben belehülyül az ember. Én mostanában csupa olyan helyzetbe kerülök, ahol a végén mindig arra jutok, hogy csak magamhoz mérjem önmagam. Nem versenyzek senkivel, felőlem szaladgálhat bárki mellettem, hogy ő a nagyobb király, hajrá, marhára nem izgat. Én ezt a "faszméregetést" annyira unom. Magamnak tűzök ki célokat, és azok felé megyek. Eleget szolgáltam másokat, folyton meg akartam felelni mindenkinek, jajj, csak nehogy valaki rosszat gondoljon rólam. Ennek egy jó részét letettem már. És eddig úgy néz ki, működik.<br />
<br />
Amikor 32 évesen, miután évekig hallgattad, hogy milyen trehány vagy és szar a memóriád, azt a visszajelzést kapod, hogy "tök pontos vagy és mindent megjegyzel", akkor úgy elgondolkodsz. Meg a "nem tudsz egy dolgot logikusan elmondani, ez nagyon ciki mások előtt"-höz képest a "tök jó a logikád, és gyorsan átlátod a rendszereket, és használod a megszerzett tudást" az egy igen nagy visszaigazolás, hogy nem vagyok hülye, csak olyan sokat hallgattam, hogy már én magam is elhittem egy idő után.<br />
<br />
Szóval azt tanácsolom, mindenkinek, aki rég óta hallgatja, hogy nem elég jó, nem elég okos, sőt, hülye, nem elég nőies, túl fiús, vagy túl nőies és nem elég férfias, nem tesz eleget, rossz hatással vannak rá a barátai, mert azok is hülyék, nem elég pontos, nem figyel eléggé, mindig elúszik valamivel és semmit nem tud befejezni, nem elég határozott, de mégis túl akaratos, satöbbisatöbbi, hogy stop, roló felhúz, fény bemegy, világos lesz és onnantól nem tudnak megborítani. Neked kell tudnod, hogy ki vagy. Persze, meg kell tanulni megkülönböztetni az építő kritikát, ami őszinte külső szemlélőtől jövő visszajelzés, olyan emberé, aki egyenlő félként kezelve téged, valóban segítséget kínál, attól a tükrös mézeskalácsnak eladott méregtől, aminek az a lényege, hogy annyira kis ostoba fajankónak érezd magad, hogy mozdulni se merj. Utóbbit méltán hívhatjuk lelki terrornak, elnyomásnak, bántalmazásnak is. Ne hagyd magad! Fontos vagy, jó vagy, hidd el! Szükség van rád, adj, amennyit adott keretek közt tudsz és töltődj fel, fogadd el a jót, fogadj el segítséget, amikor szükséged van rá.<br />
<br />
Most ezek jutottak eszembe, ahhoz képest, hogy nem tudtam, mit akarok írni. :)<br />
Minden jót, legyen szép napod!<br />
<br />
<br />
<br />
<br />
<br />Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-39950672172462430512018-04-09T06:15:00.001-07:002018-04-09T07:37:02.313-07:00Neked és nekem<p dir="ltr">Az első pár gondolat a valasztások kapcsán, a teljesség igénye nelkül, telefonon pötyögve...<br>
Neked még négy év Kossuth nóta, nekem még négy év, hogy kevesebbet érek nálad. <br>
Neked még négy év pálinkafőzés, nekem még négy év magyarázkodás, hogy nem vagyok beteg. <br>
Neked még 4 Békemenet, nekem még 4, hogy a szerelmemet a rendőrök viszik el, mert nem hajlandó kerítés mögött felvonulni.<br>
Neked még 4 év aszonyállat, nekem még 4, amikor a barátaimat megerőszakolják és még ők a hibásak érte a végén.<br>
Neked még 4 év pár stadionnal, nekem még 4, amikor az ismerősömet megverik hazafele egy kapualjban, mert tüntetni volt az oktatásért.<br>
Neked még 4 év szarvasgyilkolás, nekem még 4, amikor a barátaimat sörösüveggel dobálják meg egy autóból, mert kézenfogva mennek az utcán.<br>
Neked még 4 év családi belépő erre-arra, nekem még 4, amikor  nem fogadhatom örökbe a gyerekemet.<br>
Neked még 4 év erő és magyar virtus, nekem még 4, hogy a szívbeteg, rokkant édesanyám 64 évesen még mindig kénytelen dolgozni, pedig alig bírja fizikailag.<br>
Neked még 4 év migránsoknak odabaszás, nekem még 4 év, amikor a haláltól rettegő lmbtq menekülteknek azt kell mondanom, sajnos nem tudok nekik segíteni. Pedig neki tényleg az élete múlik rajta.<br>
Neked még 4 év, amikor van munkahelyed, nekem még 4, amikor a barátaimat nem veszik fel a bőrük színe, vagy nemi identitása miatt.<br>
Neked még 4 év "végülis én jól vagyok", nekem még 4, amikor bizonygatnom kell, hogy én is érek valamit.<br>
Neked még 4 év hurkatöltés, nekem még 4, amikor az utcán baszogatnak, hogy vajon mi lehet a lábam között.</p>
<p dir="ltr">És ez csak egy töredéke, mert elfáradtam.</p>
<p dir="ltr">Most alszom egyet, mert este munka előtt még Pride meeting lesz. Nem, ez nem csak a felvonulásról szól, tudod, rengeteg mással is foglalkozunk, ha gondolod nézz utána, most nincs kedvem elmesélni. És nem, nem a seggem riszálom a "vonagló kamionon", de gyere el majd, és nézd meg inkább. Ne a seggem, nem a te szórakoztatasodra hordom. Ja, hogy amúgy félnél kijönni? Pár barátod előtt ciki is lenne? Mit gondolna a főnököd, ha kiderülne, hogy kijöttél? És még mindig nem érted?</p>
<p dir="ltr">Akkor még 4 évig csukd be a szemed, nem tudok mit hozzátenni.</p>
Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-22061434544878135482017-09-28T10:53:00.002-07:002017-09-28T10:53:30.615-07:00Új fejezet.Rövidke bejegyzés.<br />
<br />
Ezt is megértük, végre van új munkám. :) Ez a második hetem, szóval még csak betanulok, de szerintem nagyon jó lesz.<br />
Megnyugodtam, hogy lassan valami fizu is elkezd csorogni végre, szóval pár hónap és csak rendbejövök teljesen. A lelkemnek már most sokkal jobb, hogy kijutottam abból a borzalomból, ahol voltam. Nem kívánom senkinek. De a teljes öngyűlöletből visszatértem és itt vagyok, új dolgokat tanulok, olyan környezetben, ahol még nem jártam korábban. Mármint sosem dolgoztam multinál. De még nagyon az elején vagyok, szóval ezekről talán később...<br />
<br />
A tanulás az nagyon hiányzott azt hiszem, a mai nap is olyan gyorsan eltelt, hogy észre em vettem, már jöhettem is haza. Tény, hogy egy tök jófej kollégám tök jól magyarázott, de mivel ez az IT világ nekem meglehetősen új dolog, annyi új infó jött és ez baromira feltöltött ma. Tényleg izgi néha ilyen éles váltásokat csinálni, annyira vissza tudja adni az önbecsülést, meg a világ iránti érdeklődést is szerintem.<br />
<br />
Jajj amúgy itt az ősz, lesz egy csomó tüntetés, meg hamarosan Coming out day (október 11.), lesznek jó dolgok, én nagyon várom. :) Bár igaz, hogy most az aktivizmusba fektetett energiát visszább vettem, és valószínűleg nem tudok mindenhol ott lenni, ahogy eddig sem voltam persze, azért izgatottan várom az eseményeket. Mármint nem számítok ilyen hatalmas forradalomra, csak valami azért úgy mozdulhatna egy kicsit.<br />
<br />
Amúgy, aki megfordul erre és van kedve, kérdése, írjon ide kommentben nekem!<br />
<br />
Na megyek, mert már rövid a nap. Jóéjt!<br />
<br />
Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-80959703308399477462017-08-28T07:52:00.002-07:002017-08-28T07:54:53.791-07:00Bizakodó<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi_m5RBJYmM-uzG68njlkLYPfGfKhm_KhAAZtBLJghyjavWMUhzK61yEgx5hZoRaOhEM3AX6XiiaS8seO9aguYUEe2Rdk8xl-rQMgaddB7VY3GEq0C4UGxf2R0qdW6_eUmfGTO6RHov9y4/s1600/IMG_20170801_141311.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" data-original-height="960" data-original-width="720" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi_m5RBJYmM-uzG68njlkLYPfGfKhm_KhAAZtBLJghyjavWMUhzK61yEgx5hZoRaOhEM3AX6XiiaS8seO9aguYUEe2Rdk8xl-rQMgaddB7VY3GEq0C4UGxf2R0qdW6_eUmfGTO6RHov9y4/s320/IMG_20170801_141311.jpg" width="240" /></a></div>
Egy kicsit örülök, hogy vége a nyárnak, mert elég sokat tépelődtem az utóbbi hetekben. Nem tudom, veletek szokott-e olyan lenni, hogy érzitek, most már jönnie kell valami változásnak. Még nem tudjátok, pontosan mi legyen, hogy legyen, de ki kell lépni a megszokott folyamatból. Gondolom, hogy nem csak velem van így néha.<br />
<br />
Szóval elkezdtem munkát keresni, és bár még nincs fix új, lehetőségek azért jönnek, jövögetnek. Alakul. Szurkoljatok, a héten több helyről is várok visszajelzést! :)<br />
<br />
Ez a nyár olyan gyorsan pörgött le, hogy szinte pislogni sem volt időm. Nyaralás címén egy rövid Balatonra futotta idén, strandolás, "kertbenülés", ilyesmi, tök jó volt, a legnagyobb kánikulát víz mellett sikerült kifogni.<br />
<br />
Ha anyuhoz nem törtek volna be, amíg ő elutazott otthonról, viszonylag uncsinak és eseménytelennek mondanám az elmúlt két hónapot. Azért a jóidőt és a rövid gatyát hiányolni fogom. :(<br />
<br />
Örvendetes, hogy a nyári Pride fesztivál alatt létrejött nem-bináris csoport újra találkozott múlt héten. Ez teljesen átmelengeti a szívemet, és remélem, hogy a következő találkozóra el is jutok majd. :)<br />
<br />
Na szóval bizakodva várom a szeptembert, ma a Budapest Pride is végre újra összeül és indul a munka.<br />
<br />
Ha még nem teszed,<a href="https://www.instagram.com/akamagram/" target="_blank"> kövess instagrammon!</a><br />
<br />
Ölelés mindenkinek,<br />
KamaUnknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-27568191833838295962017-08-09T04:17:00.000-07:002017-08-09T04:17:37.831-07:00Filmes élmények is vannak mostanábanMostanában sikerült elfogyasztanunk pár filmet végre. Cintinek van egy hatalmas gyűjteménye azokból a filmekből, amiket meg akar nézni. Valahányszor megpróbálunk onnan választani egyet, elveszünk már a címek közt és nem tudunk dönteni. Ha random generátorral próbálkozunk (kisorsolja nekünk a sorszámot), az sem segít általában. Néha imdb.com-on böngészgetünk, vagy témák szerint keresünk valamit, és ez egész jól bejön.<br />
<br />
Mostanában megnéztünk pár leszbikus témájú filmet:<br />
Fülledtség (1996): egész jó volt<br />
Először szinkronizált változatban kezdtünk, de ez technikai okok miatt elakadt és nem tudtuk folytatni, szóval kerestünk egy angol verziót és az már ment. Meg kell mondjam, jobban jártunk. A magyar szinkronnal valahogy annyira Zs kategóriás volt, de amint eredetiben néztük, egész jó film lett belőle. Nem mondom, hogy a kedvencem lett, de egyszer izgi. Oké, kicsit tipikusak a karakterek, mármint van a femme, meg a butch, de még emészthető mértékben. Szurkolsz nekik, megborzongsz a sok vér láttán, próbálsz rájönni, hogy hogy fognak kijönni egyik-másik helyzetből, egyszóval működik.<br />
<br />
Fingersmith (Sarah Waters regényéből készült tv-film, 2 részes): legalább harmadjára láttam<br />
Szeretem Sarah Waters történeteit, könyvben is, és mindig lehidalok, hogy a BBC mennyire jó tv-filmeket csinál belőlük. Szakmai ártalom, de a jelmezek terén is zseniálisak, imádom. Tökre odafigyelnek a részletekre, pl. ha egy ruha koszos, vagy véres, akkor a folt az folt, nem minta, az anyag öregítése nem látható, szóval szuper. Ez a film jobban tetszik, mint a Tipping the velvet. A történet is sokkal erősebb, a színészek is jobbak szerintem. A Night watch még hátra van, azt nem láttam.<br />
<br />
Más témák is akadtak:<br />
Én szeretem a vígjátékokat, Cinti nem annyira, de mondtam, hogy a Rock Sulit meg kell nézni, pláne, amikor nem akarsz sem vért, sem önmarcangolást, sem intrikát. Szóval megnzétük, és tényleg bejött neki is. Meg sem tudom számolni, hanyadjára láttam már. Kb 5. Jack Black zseniális, a történet nem nagy durranás, de szórakoztató, vicces és könnyen rá lehet hangolódni (nyilván, szurkolsz neki is, meg a gyerekeknek is). Én bírom. Meg hát a zenék, ugye...<br />
<br />
Kötéltánc (The walk 2015): zseniális!<br />
Persze, azért, mert igaz történet. A fickó 45 percig sétált a WTC két tornya közt, ez már önmagában zseniális és elképesztő, és hátborzongató. Na de, hogy hogy jutott el oda, az a történet a lényeg. Szét izgultam magam. És utána megnéztük a dokumentumfilmet is róla. (Erős tériszonyosoknak nem ajánlom!)<br />
Man on Wire (2008): így volt jó, és szerintem hatásosabb is. Előbb a játékfilm, és aztán megnézed, hogy kik voltak ők valójában, mi az, ami tényleg megtörtént és mi volt filmes túlzás. Rengeteg eredeti felvétel van benne, mivel az egészet dokumentáltáták, ők maguk. Csúcs!<br />
<br />
Gépész (2004):<br />
Ez is tetszett, bár egy ponton asszem rájöttem, hogy mi lesz a megoldás, nem koppant le teljes egészében, és hatott a film. Na de az durva, hogy Christian Bale mennyire durván le kellett fogyjon ehhez a szerephez! Baromi jól játszott amúgy. Az is nagyon tetszett, ahogy minden részlet összeáll a végére, kiderül, hogy egy-egy kép miért volt fontos, hol a helye a történetben. Érdemes megnézni.<br />
<br />
Nagyjából ezek voltak, nézzétek meg, ha van kedvetek, és kommenteljetek, hogy mi a véleményetek!<br />
További kellemes hőséget! Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-19348707435135314032017-08-05T11:57:00.002-07:002017-08-05T12:01:02.165-07:00Vissza-vissza!Eszméletlen régen írtam bejegyzést. Nem, mintha akkora lenne itt a forgalom, csak azért mondom, mert ez magamnak is egy visszajelzés, és elgondolkodtató. Elfoglalt voltam? Igen, de ha nagyon akartam volna, írhattam volna. Magam alatt voltam? Igen, olyan is volt. De leginkább csak nem találtam a hangom, mert nem sokat foglalkoztam magammal az elmúlt hónapokban.<br />
<br />
Tanév vége volt, elfáradtam, jött a Pride, még jobban elfáradtam. Nem is voltam elégedett a munkámmal idén. Szóval inkább nem is gondolkodtam semmin túlzottan.... De pár napja elegem lett ebből a megcsömörlött állapotból és elkezdtem felgöngyölíteni, hogy mi a fene bajom van tulajdonképpen.<br />
<br />
Ma felfüggesztettem a facebook fiókomat is, mert rájöttem, túl sok az információ, túl sok a negatív tartalom. Nem bírtam az utóbbi hetekben. Sem a politikát, sem a hírekre érkező kommenteket, sem a különböző csoportokban okoskodó, egymást kioktató embereket. Egyszerűen elegem lett.<br />
<br />
Ezen kívül munkát keresek, rövid, vagy hosszú távra, és meglátjuk, hogy alakul.<br />
<br />
Amin sokat agyalok a napokban, az a mókuskerék, amiben élünk. Hogy tényleg másról sem szól az életünk, mint arról, hogy teperünk a pénzért, aztán feléljük. Élvezni meg nem marad idő. Pedig most kéne. Volt egy pillanat, amikor realizáltam, hogy 31 évesen gyakorlatilag semmim nincs. Mármint materiális értelemben, amitől manapság vagy valaki, mások szemében. (ehhhhh) Se lakás, se kocsi, se nyaralás, se megspórolt pénz, és a ruháim nagy része is kifakult.<br />
<br />
(Hétfőn állásinterjúra megyek, és asszem 1 nyári ingem van, de az meg nem tudom, hogy megfelelő-e.)<br />
<br />
Szóval ja, lassan 4 éve, másodmagammal írtam egy gyerek sakk könyvet, ami azóta is a legkeresettebb magyar nyelvű ilyen, és csomó mindent lehetne vele kezdeni, ha lenne pár millám rá. Rajzfilm, második kiadás, app, bármi. De hát nincs, szóval ez marad így.<br />
<br />
Ettől a pár dologtól (munkakeresés, mókuskerék, facebook dömping) teljesen magam alá kerültem. A közösségi információ-cunami meg rátett minden nap. Amikor tényleg, minden belépéskor azt látod, hogy emberek nyaralnak, étteremben kóstolgatnak különleges ételeket, ezt vesznek, azt vesznek, és minden egyes belépéskor egyre szarabb embernek érzed magad... Vannak erről kutatások is, jelentek meg cikkek, lehet erről olvasgatni, guglizzon rá, akit érdekel. Hasznos néha a facebook, de amikor arra volna szükség, hogy vissza találj magadhoz, azt hiszem baromi káros.<br />
<br />
Most sokat gondolkodom inkább, és próbálok arra figyelni, hogy mit érzek, mire van igényem, mi történik körülöttem, hogyan tudok összhangban lenni magammal és másokkal. És azt hiszem, ez nem csak hasznos, hanem szórakoztató is. Ha meg híreket szeretnék olvasni, akkor megnyitok majd egy hírportált. Ennyi, nem? :)<br />
<br />
Már jobban is érzem magam. 20 perce facebook nélkül. Meg is osztom aaa ööö... Basszus, ne már! :))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))))<br />
<br />
u.i.: Ittam alkoholt? NEM! (taps-taps! Hehe, igen, több, mint fél éve józan vagyok.)Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-20558767099706884292017-04-25T04:55:00.000-07:002017-04-25T04:55:32.149-07:00Alkohol<div dir="ltr">
31 lettem vasárnap. Jobb, mint a 30 valahogy. A 30. évvel kapcsolatban talán túl nagy elvárásaim voltak. Pedig már a szülinapi bulim is jelezte, hogy el kellene gondolkodom, ugyanis iszonyatosan csúnyán berúgtam. De nagyon, nagyon csúnyán. Tényleg vállalhatatlanul.</div>
<div dir="ltr">
Az alkohol régóta rágott téma az életemben. Az apám a rabja volt. Hol jobban, hol kevésbé, de függött tőle. Én kb. 14 éves koromban ittam meg az első pohárral. Vicces volt. Azt gondoltam, ezzel a társaság része lettem. A középiskolában egyre gyakrabban ittam. A legelején még nem olyan sokszor és nem olyan sokat, de ahogy teltek az évek, az alkalmak és a mennyiség is jelentősen nőtt. Jó fejnek gondoltam magam és lazának, miközben -így utólag visszagondolva- igen csúnya állapotba kerültem olykor. Együtt ittunk a pajtikkal, ha jókedvünk volt, és akkor is, ha rossz. De úgy gondoltuk, úgy gondoltam, hogy ez az élet természetes velejárója és szükséges is, mert összehozza az embereket, vigaszt jelent, és feldob. Meg amúgy sem nagy dolog, mindenki ezt csinálja. A másnapokat nem szerettem, de hát ez egy ilyen műfaj...</div>
<div dir="ltr">
A 30. évem azt hiszem -részben- arról szólt, hogy rájöjjek, nincs szükségem alkoholra ahhoz, hogy teljes életet éljek, sőt. Ahhoz, hogy teljes életet éljek, nem szabad innom. Nem is teszem, most már 3 hónapja. De ebben a világban ez nem olyan könnyű ám. Legalábbis addig nem, amíg rá nem jössz az átverésre, arra, hogy mekkora csapdában csücsülsz.</div>
<div dir="ltr">
A reklámok ("Jutalom a nap végén"), a szólásmondások ("egy sör nem sör"), a szokásaink ("igyunk az egészségedre!"), az életünk minden területén, szinte a csapból is alkohol folyik. Ünnepelj=igyál, bánatos vagy=igyál, és persze a munka után is, jól megérdemelt levezetésképp=igyál!</div>
<div dir="ltr">
Na meg a félelmek: mit fogok csinálni a barátaimmal, ha nem kocsmázni megyek? Hülyének fognak nézni! (A barátaim? Az elég baj lenne.) Mindenki jól fogja érezni magát, csak én nem, mert kimaradok valamiből, satöbbisatöbbi.</div>
<div dir="ltr">
Csoda, hogy az egész ország függő? Olyan sok a frusztrációnk és az alkohollal annyira könnyű elkenni az érzéseket meg a gondolatokat. És mivel addig sem foglalkozunk azzal, amivel kéne, a legközelebbi emberi kapcsolatainkat tesszük tönkre hosszú távon. Nem, nem csak az, aki hetente háromszor macska részegen kúszik haza, hanem az is, aki beszélgetés, vagy bármilyen közös időtöltés helyett egy-két üveg sörrel való csendes TV nézés után elalszik a kanapén minden nap. Vagy akárhányszor. Nem számít a gyakoriság. Lelkiállapotokhoz, cselekvésekhez, emberi kapcsolatainkhoz társul be az alkohol, akkor is, ha azt mondjuk, "áhh, mi otthon csak egy héten egyszer..." Én is ezzel nyugtattam magam. De aztán egyszer belegondoltam, hogy milyen lenne, ha azt mondanák, mától nem ihatsz egy kortyot sem. Mindenkinek lehet, de nekem nem. Már a gondolattól dühös lettem. Teljesen befeszültem. Ebből sejtettem, hogy ez nem oké. Na meg abból, hogy mennyire vártam bizonyos találkozókat, és szabad péntek estéket azért, mert tudtam, hogy kiengedhetem a gőzt (értsd:ihatok).</div>
<div dir="ltr">
Szóval az elmúlt évemnek ez az egyik legnagyobb fejleménye, hogy nem iszom. És jó! Még akkor is, amikor a pultosok beszólnak, hogy nem alkoholt kérek. Például ilyeneket: "hát, jó bulit hozzá!" Vagy Cintinek egyszer beszóltak egy ilyet: "hát, ettől nem fogsz falnak menni." De könyörgöm, miért az az alap, hogy falnak akarok menni? Nekem megéri egyben maradni.</div>
<div dir="ltr">
<br /></div>
<div dir="ltr">
Nem vagyok másnapos egyik buli után sem, jól érzem magam, nem azért várom a hétvégét, hogy ihassak, hanem a társaság miatt, és emlékszem rá, hogy miről beszélgettem emberekkel. A korábbi emlékeim inkább csak derengenek, vagy teljesen el is tűntek.</div>
<div dir="ltr">
<br /></div>
<div dir="ltr">
Most nem úgy állok hozzá, hogy soha többé, hanem úgy, hogy ma nem, most nem. Megtehetném, de nem vágyom a részegségre. Persze bekapcsol, főleg mostanában, hogy itt a tavasz, és ki lehet ülni a napsütésbe. Na de nehogy már csak piával a kezemben tudjam elképzelni a tavaszt! Iszom inkább egy jó limonádét, vagy ilyesmit.</div>
<div dir="ltr">
<br /></div>
<div dir="ltr">
És még egy utolsó tapasztalat ezzel kapcsolatban, hogy megszűntek az abból fakadó konfliktusok, hogy egyikünk be van rúgva, a másikunk meg szín józan. Bővebben kifejtve: nem tudom, ki, hogy van vele, de nekem sokszor volt már ilyen párkapcsolatban jelentkező probléma, amikor egyikünk józan, és úgy érzi, kimaradt a buliból, vagy hogy nem tud két értelmes szót beszélni a bódult másikkal, mert az hazajött, és elterült, mint egy lelőtt vad. Aztán másnap reggel, amikor a dorbézoló fél felkel, bűntudata van, hogy már megint elhajlott, és emiatt elúszik a közösen tervezett hétvége... (Azért írtam így, konkrét alany nélkül, mert voltam már egyik és másik fél is, és semelyik sem kellemes.) Na de ez a potenciális problémaforrás már nincs, és ez nagyon nagy biztonságérzetet ad.</div>
<div dir="ltr">
<br /></div>
<div dir="ltr">
Szóval tudom, hogy kicsit hosszúra sikeredett ez a bejegyzés, de megérte, legalábbis nekem biztosan, mert összefoglalhattam a gondolataimat.</div>
Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-11048815837572993212017-04-20T13:09:00.000-07:002017-04-20T13:09:36.357-07:00"A csend, meg a zaj"Végre van egy kis időm írni! Hurrá!<br />
<br />
Arra gondoltam, hogy elférne valami kellemes téma, mert mostanában annyi, de annyi rettenetes és felháborító dolog történik a világban és itthon is. Ki kell néha kapcsolni.<br />
<br />
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjbtYwtQU-xeSFHxffLTnGWbVyo94OJiNdjiZdsZdsylJTV-dSdtCE7vYuZuEfxXv5zp-mSWBZ4SBsjS-m7KZsnP4OK09uDF_ZYO5JcSLXZ3_Hd0R-yKz8I16NMO8nD1OaUS54CJdk9rYo/s1600/20170413_170443.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjbtYwtQU-xeSFHxffLTnGWbVyo94OJiNdjiZdsZdsylJTV-dSdtCE7vYuZuEfxXv5zp-mSWBZ4SBsjS-m7KZsnP4OK09uDF_ZYO5JcSLXZ3_Hd0R-yKz8I16NMO8nD1OaUS54CJdk9rYo/s320/20170413_170443.jpg" width="180" /></a>A hétvégén a Balatonon voltunk, és pihentünk egy kicsit. Első nap, amikor lementünk, ültem a tóparton, néztem a gyerekemet, ahogy lapátolja a vizet egy vödörbe és gyönyörködtem benne. Olyan csendes volt és annyira elmélyülten pakolta azt a Balatont. Eszembe jutott, mennyire szerettem gyerekkoromban sarazni, meg homokozni. Szerintem egy percre konkrétan visszautaztam az időben, mert ahogy suhogott a szél, hullámzott a víz, és csend volt, az egész olyan hipnotikusnak hatott, hogy kiélesedtek az emlékképek a fejemben. Egy evezőstúra jelent meg előttem, ahol homokvár építő versenyt tartottunk (nem csak gyerekeknek ám!), meg egy olaszországi nyaralás (erről igazi fotóm is maradt), és az az érzés is visszajött, hogy mennyire szerettem a szétterülő földből és a kósza kavicsokból, botokból valami egyedit létrehozni, valamit, ami kibukkan a síkból, valamit, aminek a fejemben története van. Szerettem a földet túrni. Állítólag a bika jegy szülöttei odavannak a földért, és lehet, hogy tényleg van ebben valami. Szóval a hétvége nekem kicsit szentimentális hangulatban telt és jól is esett, bevallom. (A képet is ezen a hétvégén készítettem.)<br />
<br />
Ezzel szöges ellentétben egyébként a kis kiruccanásról a fejemben megmaradt hangfoszlányok inkább a medencében pancsoló gyerekek zsivajának és az étteremben csilingelő evőeszközöknek a keveréke. Furcsa ez a kettősség. Lehet, hogy azért van, mert a parton a csendet hallgatni annyira emlékezetes volt, viszont a medence és az étterem zaja pedig olyan sokszor vett körbe, hogy beleégett a fülembe.<br />
<br />
Gondolkodtatok már azon, hogy milyen nehéz megtanulni szeretni a csendet? Mert szerintem először nagyon ijesztő. A csendben hirtelen nem tudsz elbújni magad elől. Nincs, ami elnyomja a belső hangokat, a kiabálást, vagy bármit, ami ott van belül. Állandó zajban élünk, és emiatt a hirtelen jött csend olyan rémisztő lehet. A hangzavart azért szeretem, mert el lehet benne vegyülni, olyan, mintha úsznál. A zenekarral például a próbákon így érzem magam. Kikapcsolok, és visz a zene, nem hallom a gondolataimat. Amikor meg csend van körülöttem, akkor meg befele irányul a figyelmem és lehet egyengetni a belső matériát. Valami ilyesmi. Nem is tudom, hogy lehetne-e csak ebben, vagy csak abban létezni. Gondolom, hogy nem, mert ha elképzelek valakit, aki non-stop nyomatja a zenét, folyton beszél, soha nincs egyedül, de ha mégsem ő beszél, akkor hozzá beszélnek, az kész őrület lenne. De a fordítottja is, bizonyára.<br />
<br />
Hát, jól van, most aztán baromira megfejtettem az élet nagy dolgait, szerintem lassan levitálni is elkezdek, ha így folytatom...<br />
<br />
Erről a nagy bölcsességről jut eszembe: Felhőatlasz. Nagyon jó film, én most láttam, nézzétek meg! Nem mesélem el, a lényeg, hogy minden mindennel összefügg, szóval, ha ilyen mély tartalommal operáló filmre vágyna valaki, akkor ajánlom a figyelmébe.<br />
<br />
Hmm, van a Lovasinak egy ilyen száma, hogy "csak a csend, meg a zaj, na azok idegesítenek..."<br />
<br />
<br />
<br />
<br />
<br />Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-58440100627650455022017-04-07T03:51:00.001-07:002017-04-07T03:59:52.441-07:00Nagy, szürke felhőben mászkáltam (előbújás, miegymás)<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi4NQ4WHffhaBXd4UlgDTTxZsoe2UivhP0oCEHqzYKnc43pncYgqgRaJnR4Hdktm-LFBPv6B-qvc3Gp7kgaQdOpL-9GDyIQRiSwFJklx86a0kDHAxiLTzdLExskucjM1ipvN2betK5jxGM/s1600/14432934_1199123200134206_2964572587339655363_n.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="200" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEi4NQ4WHffhaBXd4UlgDTTxZsoe2UivhP0oCEHqzYKnc43pncYgqgRaJnR4Hdktm-LFBPv6B-qvc3Gp7kgaQdOpL-9GDyIQRiSwFJklx86a0kDHAxiLTzdLExskucjM1ipvN2betK5jxGM/s200/14432934_1199123200134206_2964572587339655363_n.jpg" width="200" /></a></div>
Mindig is tudtam? Nem, tudni nem tudtam mindig.<br />
Éreztem? Igen. "Valami furcsa és megmagyarázhatatlant." :)<br />
<br />
Olyan volt az első 20 évem, mintha egy nagy, szürke felhőben mászkáltam volna. Körülvett és jött velem, bárhová mentem, bármit csináltam. Nem tudtam rendesen lélegezni tőle és nem láttam jól az arcokat körülöttem. És a sajátomat sem, ha tükörbe néztem.<br />
<br />
Volt egy pillanat? Volt.<br />
21 voltam, azt hiszem. Reménytelenül szerelmes. Szerettem reménytelenül szerelmesnek lenni, nagyon jó katalizátora volt a kamaszkori depressziónak. Nagyon tudtam szenvedni. Az ízületeim is csikorogtak tőle minden mozdulatnál, annyira vágyakoztam és annyira szenvedtem. Aztán egy reggel arra ébredtem, hogy nem kínzom magam tovább, elég volt. Ültem a négyes hatoson és arra gondoltam, hogy érezni akarom, milyen, amikor viszont szeret egy nő. (Ezt most fura így leírni, mert már kicsit nyitottabban gondolkodom erről, és nem mennék bele most, de akkor ezt ennyire egyszerűen fogalmaztam meg magamnak.)<br />
Szóval, mire hazaértem, észre vettem, hogy valami nagyon más, mint volt. Aha, eltűnt a felhő. Viszont észrevettem, hogy a gyomrom összezsugorodott. És úgy éreztem, mintha pucér lennék, és mindenki azt nézné, hogy "Úristen, ez megőrült, mit mászkál itt ruha nélkül?" Meg voltam győződve róla, hogy látják rajtam. Nem tudtam, mit csináljak, beszélni még nem mertem róla, nekiálltam interneten keresgélni. Ez segített, kevésbé éreztem magam magányosnak. Ezután rájöttem, hogy van egy meleg haverom, talán vele kellene beszélnem. Így is történt. Kezdtem jobban érezni magam. Eljártunk vele bulizgatni. De ez feltűnt anyunak is. Jöttek a kérdések, meg a dühös reakciók, hogy már megint VELE bulizom, már megint OTT. (Értsd: a meleg haverommal, a meleg bárban.) Na ja, leszbikus haverom nem volt még, szóval nem mertem leszbikus buliba menni egyedül. És a meleg bulikban is akadtak nők, szóval kezdetnek rendben volt. További internetes kutakodás és csevegés után viszont sikerült eljutnom Ösztrosokk buliba, virtuálisan lett ismerőseimmel. És innen sínen voltam.<br />
<br />
Egyik este otthon voltunk anyuval, és rászántam magam, hogy elmondom neki a tényállást. Leültünk a nappaliban, és elmondtam, hogy most lányokkal ismerkedem, és hogy nagyon jól érzem magam, megtaláltam a helyem. Jól fogadta, nem lepődött meg, aztán megölelgettük egymást. De ez az első reakció volt. Neki is fel kellett dolgozni. Felmerültek a szokásos "mit rontottam el", "mit mondunk a családnak" szülői reakciók. Aztán helyre jöttek a dolgok megint. Idő kellett hozzá, de megérte. Most facebook-os LMBTQ szülők csoportot szervez és talán hamarosan a cyber térből kilépve, valódi közösséget szerveznek majd a támogató szülőkkel. Mert van ám azért szerencsére elég sok! :)<br />
<br />
A környezetemtől és anyukám környezetétől sokszor kaptuk/kapjuk azt a visszajelzést, hogy "eddig fenntartásaim voltak a melegekkel, leszbikusokkal kapcsolatban, de most megértettem, hogy igazából az ismeretlentől tartottam". És amikor gyerekem lett, az LMBTQ emberek gyermekvállalásával kapcsolatban ugyanilyen reakciók érkeztek. "Eddig azt gondoltam, ne legyen gyerekük a nem hetero embereknek, de a Kama példájából rájöttem, hogy nem számít, ki a párod, a gyereknek az a lényeg, hogy szeressék." És így tovább...<br />
<br />
Szóval azt gondolom, hogy az előbújással nagyon-nagyon sokat lehet változtatni az emberek gondolkodásán és így szép lassan talán a társadalom is elfogadóbb lesz. Hogy mikor-kinek-hogyan mondd el, arra nincs recept sajnos. De azzal, aki elfordul emiatt tőlem, nem foglalkozom. Nem is haragszom rá, de nem is idegesítem magam. Ilyen azért elég kevés volt, azt hiszem.<br />
<br />
Októberben készítettünk pár videót az Előbújás Napjára, nézzétek meg! <a href="https://www.youtube.com/watch?v=BLAV4wTwZww" target="_blank">Kattints ide.</a><br />
<br />
Most mennem kell, de még visszatérek!<br />
Szép őszi napot Mindenkinek!<br />
<br />
<br />Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-55147353255751321202017-03-29T05:40:00.001-07:002017-03-29T05:40:57.742-07:00Vízbe hajított téglák röppályájaÚjabb hosszabb szünet után, üdv itt!<br />
<br />
Nem tudom, ki-hogy van vele, de ez a március annyira hosszú, hogy már arra gyanakszom, valaki meghekkelte. Milyen fura, hogy ezzel kezdem, mert pont a félelemről és a gyanakvásról akartam írni. Akármi történik, mindig a hátsó szándékot, és a rosszat feltételezzük. Bocsi március, lehet, hogy a hiba az én készülékemben van.<br />
<br />
Mostanában sokat gondolkodom az emberek közti együttműködésen. Legyen az magán jellegű kapcsolat, munka, vagy aktivizmus, ugyanazokat az akadályokat, vagy nehézségeket fedezem fel. Elindul mondjuk egy beszélgetés, valaki megfogalmazza az észrevételét, kritikáját, amire lavina szerűen elindul a személyeskedés, egymás ekézése, és az ujjal mutogatás. A folyamat tele van gondolatolvasással, projekciókkal, és máris kész a konfliktus. Utána meg két dolog szokott történni, vagy besöpörjük a szőnyeg alá és megmaradnak a tüskék, vagy megszakad a kommunikáció, végleg. Legalábbis mostanában ezt tapasztalom. Kezd valamiféle séma kirajzolódni, ezt próbálom összefoglalni magamnak, és annak, aki elolvassa.<br />
<br />
<b>Hol rontjuk el?</b><br />
1. Tegyük fel, mindenki a legtisztább érdekek mentén vágott bele a közös folyamatba, nem is feltételezünk mást. Vagy mégis?<br />
Belegondolok, mit tanulunk meg gyerekkorunkban a körülöttünk lévő világról: nem kell mindent elhinni, nem kell mindenkiben bízni. Oké, ennek meg lehet a haszna, mondjuk "ne menj el idegen emberrel a játszótérről, ha azt mondja, hogy: -anya küldött". De szerintem nem is itt kezdődik, hanem már otthon. Ki sem kell lépni az utcára. Alapból félelemre nevel minket a környezetünk. Félelemkeltő módszerekkel tartjuk kordában a gyereket, zsaroljuk, büntetjük őket. Ezt tanuljuk, ezt is adjuk tovább. Naná, hogy félünk, és gyanakszunk mindenkire, aki él és mozog, mert a hozzánk legközelebb álló felnőttekben sem bízhatunk meg. Annyira elszomorít, mikor látom, hogy azok a gyerekek/felnőttek, akik nem kapnak/kaptak elég szeretetet, szeretetteljes odafigyelést a szüleiktől, mennyire félnek, mennyire gyanakvóak egyes helyzetekben. Amikor például órát tartok gyerekeknek, sokszor tapasztalom, hogy az egyik fél elront valamit, a másik pedig azonnal azt kiabálja, hogy csaló. Legtöbbször pedig ezek a hangosan csalást kiáltó gyerekek szoktak nem létező szabályokat bemagyarázni a másik félnek, holott rég óta, tökéletesen ismerik azokat...Szóval valahol nagyon az alapoknál elcsúszik ez a dolog ember és ember között.<br />
<br />
<i>Story: egy ismerősöm mesélte a napokban, hogy ovis korában bezárták az óvónők a szekrénybe, mert ő nem akart délután aludni. Ennek kb. 25 éve. Akkoriban ugye még "rendben" voltak ezek a nevelő eszközök. Vajon mennyire sérültek lelkileg azok a mostani 30-40 évesek, akik ebben nőttek fel?</i><br />
<br />
2. Észrevétel, kritika megfogalmazása, és fogadása.<br />
Saját magamból kiindulva mondhatom, már az nehézséget okozhat, hogy ki merjük mondani, ha valami nem tetszik. Nekem 30 évembe telt, fokozatosan haladtam vele. De most is vannak olyan helyzetek, amikor nehezebben megy. Nem hiszem, hogy van tökéletes, végleges állapot ebben sem, szituációtól függ, hogy vissza tudok-e jelezni. Talán jó, ha van egy ilyen törekvés, az segíthet, hogy gyakrabban sikerüljön.<br />
Ha már megy, nem mindegy, hogy miért, és hogyan fogalmazzuk meg a kritikát. Ez egyértelmű: konstruktív kritika, vagy nem. Tehát mielőtt belekezdünk, gondoljuk végig, mi a célunk és próbáljunk meg világosan, agresszió nélkül megfogalmazni az észrevételünket. És lehetőleg megoldási javaslattal. Dühből, sértettségből jövő kritika pedig könnyen kötözködésbe csaphat át. Nincs annál feszültségkeltőbb, mikor valaki közli, hogy amit csinálsz, az nem jó (általános megfogalmazással, nem túl konkrétan, és kezdhetsz gondolkodni, hogy mire gondolt a költő), aztán ott hagy, hogy oldd meg. Mint egy vízbe hajított tégla. Hullámokat generál, de az már a te bajod. Előfordulhat, hogy valaki szeret ilyen téglákat bedobni, ez afféle "l'art pour l'art fikázás". Lehet, hogy berögzült dolog, védekezési mechanizmus, vagy ilyesmi. Nem vagyok pszichológus, most csak "hangosan" gondolkodom. Szerintem nekik is rossz érzés lehet, mer lehet, hogy rövid távon felspannoló, hogy a másik fölé kerekedik, de aztán marad a konfliktus, amit senki sem szeret valójában.<br />
Befogadó oldalon meg itt is érdemes figyelembe venni a gyanakvást, amit megtanulunk: "Biztosan azért mondja, hogy bántson..." Szóval sok oldalon elcsúszhat ez az egész együttműködés, attól függően, ki-milyen csomaggal érkezik, milyen alappal közelít a másik emberhez. Nem egyszerű a történet, szóval:<br />
<br />
<b>Fogjunk inkább össze!</b><br />
Az utóbbi hónapokban annyiszor láttam erre a probléma kupacra példát és szomorú vagyok, amikor az emberek ilyenek miatt idegeskednek, haragszanak egymásra, pedig alapvetően jót akar mindenki. És még on-line térben is rengeteg a vagdalkozás. Ez a "ki a jobb arc cyber-csata" jelenség egy külön misét megérne. Ráadásul a politikai és társadalmi környezet is ráerősít minderre, és <b>sokat segítene, ha nem a különbségeket, hanem a hasonlóságokat keresnénk most. Mindenben.</b> Különbségek vannak és lesznek is, mindig, és figyelembe is kell venni őket. De egy olyan helyzetben, amikor a hatalomnak jól látható érdeke, hogy elszigetelje egymástól a közösségeket és az egyes embereket is, nem szabad hagynunk, hogy eluralkodjon rajtunk a félelem és a gyanakvás. A különbségekkel majd foglalkozzunk akkor, amikor a problémák megoldásán együtt gondolkodunk.<br />
<br />
De szerencsére látok sok jó példát is, amikor a kritikák, vagy a visszajelzések célba érnek és a folyamatok gyökerét sikerül közösen, nyílt kommunikációval kibogozni. Az annyira jó érzés!<br />
<br />
<br />
<br />
<br />Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-11584706644432394462017-02-10T09:19:00.003-08:002017-02-10T09:21:32.819-08:00Elkapott a hétköznapok darálójaEszméletlenül gyorsan elszaladt ez a két-három hét. Nem írtam, mert folyamatosan jöttem-mentem, és még gondolkodni sem igazán volt időm. A legjobb az elmúlt időszakban az egyértelműen a gyerekemmel töltött 5 nap volt. Annyi mindenről lehet már vele beszélgetni és olyan izgalmas, ahogy puzzle-ként rakódik össze a fejében a körülötte lévő világ. Most leginkább a közlekedés foglalkoztatja, ami jó, mert én is nagyon szeretek közlekedni, szinte bármilyen eszközzel. Bár manapság a hármas metrót igyekszem elkerülni. És ez nem politikai állásfoglalás! Nem csak azért kerülöm, mert folyton kigyullad, hanem azért, mert már ránézésre is látszik, hogy teljesen tropa és bármelyik pillanatban darabjaira eshet szét. Megette a rozsda szegényt. Úgyhogy hétvégén ide-oda troliztunk a városban, ez volt a program. Megbeszéltük, hogy tavasszal majd kimegyünk a reptérre és megnézzük a repcsiket közelebbről. Csak azt sajnálom, hogy repülőre nem tudunk olyan könnyen felpattani, mint a trolira...<br />
<br />
Múlt héten itt volt Putyin, ugye. Este próbáltunk is hazajutni, de nem igazán sikerült.Minden le volt zárva. Kérdezte is tőlem az öt éves, leendő Nobel-Békedíjas gyerekem, hogy az emberek annyira félnek "Pityutól", hogy kihívták a rendőrséget? Hát, mondom, nem, ez fordítva van. Őt féltik annyira tőlünk... De ezt nem tudtam neki jól elmagyarázni, azt hiszem. Mikor hazaértünk, azt mondta, hogy biztos nem lesz politikus, de ha mégis, arra az esetre megígéri, hogy nem fog viccelődni az emberekkel, mert mindenkit szeret, minden embert. (A viccelődést nem tudom, honnan vette, én nem mondtam neki, hogy Putyin viccel, szerintem túlzottan is komolyan veszi saját magát.)<br />
<br />
Ezen kívül tényleg csak daráltak a napok, munka, Pride, aztán most a hét elején le is eresztettem. Azt hiszem napsütésre volna szükségem. És szeretném elővenni a nyári ruháimat is. Az mindig annyira feldob, amikor tavasszal el lehet rakni a télikabátot a tárolódobozba. Jajj, annyira várom!<br />
<br />
Addig is így, az új, csokornyakkendős rókás felsőmben, amit tegnap kaptam Cintitől. Mondjuk a mintája pont nem látszik, pedig vicces, tényleg, higyje el, aki olvassa e sorokat...<br />
<br />
<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhPaPN62kPuDiCSsPHjZYD2r4bSR0bqPJJ7cWMAUavZ-ZGq5X-EFRSGeomfaSW0HgXo6idiXb2pZFbQ2dgCAdLe5ac8MEVmsu0f-wkt3oyRk2X25BKiG8k6O9UJL7Du_MwndB1d79CkO2o/s1600/IMG_20170210_150556_298.jpg" imageanchor="1" style="margin-left: 1em; margin-right: 1em;"><img border="0" height="200" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEhPaPN62kPuDiCSsPHjZYD2r4bSR0bqPJJ7cWMAUavZ-ZGq5X-EFRSGeomfaSW0HgXo6idiXb2pZFbQ2dgCAdLe5ac8MEVmsu0f-wkt3oyRk2X25BKiG8k6O9UJL7Du_MwndB1d79CkO2o/s200/IMG_20170210_150556_298.jpg" width="160" /></a></div>
<br />
<br />
<br />Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-62543029063498300422017-01-22T07:30:00.002-08:002017-02-02T03:10:25.605-08:00"A lányoknak van fülbevalójuk, nekem meg nincs"Legalább negyedjére ülök neki ennek a bejegyzésnek. Már készen volt, közzé is tettem, de egy óra múlva eltűnt, a piszkozattal együtt. Megpróbálom újra. Ez hosszú lesz!<br />
<br />
Amikor megszülettem, bele írták a születési anyakönyvi kivonatomba, hogy lány vagyok. Emiatt a nyakamba szakadt egy csomó elvárás, például, hogy milyen játékokkal kellene játszanom, hogyan kellene kinéznem, viselkednem. Hamar kiderült, hogy nem tudok megfelelni ezeknek az elvárásoknak, mert nem érdekeltek a lányos dolgok. Bár ez így nem teljesen igaz, volt, ami érdekelt, de kicsivel több talán, ami nem. Engem ez nem zavart, mit tudtam én 3-4-5 évesen, hogy egy lánynak milyennek kell lenni, ösztönösen azzal szerettem volna foglalkozni, ami érdekelt és tetszett. Például imádtam focizni. Meg Bud Spencer és Terence Hill-t játszani a szomszéd gyerekkel, amikor az volt a lényeg, hogy jól lebunyózzuk a képzelt ellenséget. De rémlik olyan is, hogy egyszer-kétszer babáztam.<br />
<div>
<br /></div>
<div>
Nem volt gond, az oviban még el lehetett lavírozni így. Egyedül talán a fényképezéseken volt baj, mert nem akartam fodros ruhát felvenni. A konkrét probléma az általános iskolában jött. "Te lány vagy, nem jöhetsz focizni"- mondták a fiúk, egészen ötödik osztályig, amíg rá nem jöttek, hogy egyébként jól jár velem a csapat, mert ha valamihez volt érzékem, akkor az a labda volt. 8 éves korom körül voltam egy táborban, ahol egy fiatal srác volt a táborvezető. Odajött hozzám és közölte, hogy nem hiszi el, hogy lány vagyok, mert a lányoknak van fülbevalójuk, nekem meg nincs. Hiába mondtam neki, hogy attól még higgye el, én lány vagyok, csak vigyorgott elégedetten, hogy ő bizony nem hiszi el. Teljesen kiakadtam, otthon sírtam, hogy nekem most azonnal fülbevaló kell, mert különben aláznak holnap is. Aznap lett fülbevalóm és csak reméltem, hogy így már békén fognak hagyni. De fülbevalóval is volt pár kellemetlen köröm boltokban, nyilvános wc-ben. (Egyszer ki akartak küldeni egy bevásárlóközpont mosdójából valami nénik, hogy a másik a fiú wc, én meg mondtam, hogy nyugi, én lány vagyok, és jól leszóltak, hogy nem úgy nézek ki, mégis hogy lehet ilyen rövid haja egy lánynak.) Ebben az időben sokat sírtam, hogy fiú akarok lenni. Utáltam az egészet. Talán jobb lett volna, ha fiúnak születek, de hát ezt dobta a gép.</div>
<div>
<br /></div>
<div>
Később, úgy emlékszem, megpróbáltam lányos ruhákat hordani, mert állandóan azzal szekáltak továbbra is, hogy túl fiús vagyok, és így nem lesz pasim, meg ilyenek. Ez már általános iskola végén volt. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor rózsaszín miniszoknyában, csótányroppantóban mentem suliba. Azt a kínt nem tudom leírni. Eleve nem értettem, hogy lehet ilyen rövid szoknyában létezni, magas talpú cipőben pedig nem bírtam normálisan járni. Focizni meg nem illik, ugye. Szóval itt feladtam.</div>
<div>
<br /></div>
<div>
Gimiben fogszabályzóm lett, amellett belefért, hogy "fura" legyek, deszkás cipő, bő gatya. Sokkal jobban éreztem magam. Dráma tagozaton amúgy sem tűntem ki, ott mindenki fura egy kicsit. Itt történt egy kis kavarodás, mert kezdtem sejteni, hogy a nőkhöz vonzódom, de akkor fogalmam nem volt, hogy a nemi identitás és a szexuális orientáció az két külön dolog. Amikor 21 évesen világossá vált, hogy a nőkhöz vonzódom, akkor azt hittem, hogy csak emiatt éreztem mindig rossz helyen magam. Kicsit megnyugodtam.</div>
<div>
<br /></div>
<div>
De pár éve megint azt éreztem, hogy oké-oké, fantasztikus, hogy ez megoldódott, de valami még mindig nem stimmel. Olyan ruhában járok, ami nekem kényelmes, nővel élek együtt, elfogadnak a környezetemben, de valami mégsem az igazi. Próbáltam nagyon figyelni az érzéseimre, hogy mikor-mi okoz kellemetlenséget. Idővel észrevettem néhány helyzetet, amikor zavart éreztem (és érzek most is). Például, ha egy társaságban vagyunk lányokkal, zavar, amikor azt mondják, "csajok" és ebbe engem is beleértenek, úgy érzem, kilógok onnan. Vagy zavar, ha valahol ki kell tölteni egy papírt az adataimmal és be kell ikszelni, hogy Nő. Azt érzem, hogy ez a "megnevezés"esetemben nem fedi a valóságot. Igen, azzal stimmel, ami a lábaim között van, már elnézést, és nincs is vele bajom, de valahogy nem érzem ezt a dobozt kényelmesnek, mert az érzéseimnek csak egy részével egyezik. Persze benne van az, hogy rosszul vagyok attól, ahogy a társadalom a nőkkel bánik, de ha elképzelek egy ideális társadalmat, akkor sem érzem elégnek magamra azt, hogy nő. Úgy érezem, hogy van egy csomó közös bennem a nőkkel is és a férfiakkal is. Tehát azt sem érezném igaznak magamra, ha holnaptól beikszelhetném, hogy férfi. Az sem lenne olyan érzés, hogy "hazaértem". Egyszerűen nem tudok egyikben, vagy másikban gondolkodni. </div>
<div>
<br /></div>
<div>
Hosszú út volt az is, míg elfogadtam a testem, mert azt hittem néha, hogy az akadályoz meg abban, hogy önmagam lehessek. Ma nincs ezzel problémám, mert elengedtem azt a berögződésemet, hogy mindenképp csak 2 nem létezik, és egyik esetében így kell létezni, másikban meg úgy. A testem jó, ahogy van, a lelkem meg egy kicsit lány, egy kicsit fiú, nem váltakozva, hanem egyszerre. És azt még mindenképp szeretném kiemelni, hogy maximálisan értem azt, akinek igénye, szüksége van nemi megerősítő műtétre ahhoz, hogy teljes életet élhessen. És remélem, hogy eljön az az idő, amikor ez Magyarországon is emberhez méltó módon lehetővé válik. Nekem elég lenne, ha beírhatnám a kitöltendő űrlapokon, hogy nem bináris. Vagy ha nem kéne semmit beírnom. Ha nem kellett volna állandóan kinyilatkoztatni, hogy fiú vagyok-e, vagy lány, akkor nem lett volna soha semmi bajom, azt hiszem. De ez az én történetem. Szerintem ahány ember, annyi öndefiníció.<br />
<br />
Amiket ide leírtam, azok csak azt tükrözik, hogy hol tartok most. Lehet, hogy nem jó felé járok, és az is lehet, hogy ez az egész változni fog, nem tudom. Minden esetre, ha valakinek van kedve, ossza meg a saját történetét, vagy ha kérdése van, tegye fel kommentben!<br />
Ennyit mára (remélem megmarad végre a bejegyzésem).</div>
<div>
<br />
Ha olvasnál még ebben a témában, ajánlom<a href="http://szivarvanyon.blogspot.hu/2013/11/nem-anyukad-transz-gyorstalpaloja.html" target="_blank"> ezt itt.</a></div>
<div>
</div>
<div>
<br /></div>
<div>
<br /></div>
Unknownnoreply@blogger.com5tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-12650803791070368872017-01-16T05:22:00.001-08:002017-01-25T10:30:02.671-08:00Önkéntesség, önismeret, aztán jöhet minden, kifele a szőnyeg alólHétfő van, hurrá!<br />
<br />
Most tényleg örülök neki, mert rengeteg dolog van ezen a héten, amit nagyon várok. Holnap például próbálok a zenekarommal, és sok tennivaló van a Pride-nál is, hétvégére pedig valami jó kis gyerekprogramot tervezek. Feltéve, hogy nem lesz nyakig érő jég, vagy zuhogó eső. Lehet, hogy meglátogatjuk anyukámat is.<br />
<br />
Arról még nem meséltem szerintem, hogy van egy zenekarom, ahol basszusgitározom és néha énekelek is. Vagy valami olyasmi. East Park a banda neve, kellemesen megnyugtató rock zene, ahogy mi szeretjük. Haha, a megnyugtató nem minden számunkra igaz azért. Felvételekkel tavaszra készülünk, addig a <a href="https://www.facebook.com/EastParkRockandRoll/" target="_blank">facebookon</a> vannak fotók rólunk, és néha akad egy-egy koncert is.<br />
<br />
Visszatérve a teendőkben említett dolgokhoz, talán még azt sem írtam meg, hogy a Bp. Pride-nál vagyok szervező. 2015-ben csatlakoztam egy önkéntes képzés során és annyira jól éreztem magam, hogy itt ragadtam. Egész évben, folyamatosan dolgozunk, de nagyon jó a társaság és változatosak a feladatok is, ezért nem lehet megunni. Persze akkor lesz majd jó világ, ha egyszer nem lesz szükség a munkánkra. De most még nagyon is van, talán egyre jobban.<br />
<br />
A Pride-nál való tevékenység nekem nem csak időtöltés, és nem is arról szól számomra, hogy elmondhassam, hogy itt vagyok. Nagyon rég óta szerettem volna részt venni a Pride munkájában, úgy éreztem, hogy tennem kell valamit végre, ami hasznos és segíthet másoknak is. A legjobb dolog volt, hogy önkénteskedni kezdtem. Rengeteg új embert ismertem meg, olyasmiket csinálhatok, amit szeretek, például rendezvényszervezés (ennek rengeteg izgalmas fázisa van), videó forgatások szervezése (ennek pláne), kreatív feladatok, kapcsolattartás, és sorolhatnám.<br />
<br />
De nem csak a munka töltött fel, nem csak a feladatokból tanulok minden nap. Ami a személyes részét illeti, nekem ez egy hatalmas önismereti utazás is. Csapatban dolgozni nem lehet szerintem önreflexió és nyitottság nélkül. Igyekszem beépíteni mindent és tanulni a körülöttem lévőktől. Az elején teljes erőből belevetettem magam az aktivizmusba. Aztán próbáltam kicsit lelassítani, befelé figyelni, jobban beosztani az időmet, és éreztem azt is, hogy vannak dolgok, amikkel foglalkoznom kell, olyan gondolatok, érzések, amiket évek óta elhessegettem magamtól. Ilyen például a nemi identitásom kérdése is. Ami nyilván nem most villant fel a fejem fölött 30 évesen, hanem egész kicsi koromban már, csak valahogy nem akartam/nem tudtam gondolkodni rajta. Féltem. De lmbtq aktivistaként nyilván rengetegszer felmerül a nemi identitás témája, ezzel kapcsolatos olvasmányok, beszélgetések, stb. Nem tudtam és nem is akartam tovább elkerülni az erről való gondolkodást: melyik címke passzol rám? Hol tartok most és hogy jutottam el erre a pontra? Legközelebb majd erről fogok írni...<br />
<br />
<br />
<br />
<br />Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-81017727008469151932017-01-10T01:10:00.001-08:002017-01-25T10:30:14.365-08:00Ki kell bírni!<div dir="ltr">
Nagyon nehezen bírom a hideget, de ahogy Cinti mondja, "egyszer erre is majd csak vissza fogunk gondolni".<br />
Emlékszem, amikor tavaly ilyenkor ugyanígy nyafogtam a hideg miatt. Akkor is ezzel a gondolattal próbáltam túlélni a mínuszokat. És bejött. Szóval hajrá tél, addig nyomulj, amíg nem jön a tavasz!</div>
<div dir="ltr">
Ezeket a pillanatokat próbálom megőrizni az <a href="https://www.instagram.com/p/BPE_u2bDAUU/">instagramon</a> is.</div>
<div dir="ltr">
</div>
Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-46979920888915134532017-01-05T05:00:00.002-08:002017-01-25T10:30:23.033-08:00BÚÉK<div class="separator" style="clear: both; text-align: center;">
<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgYQvUVYOA_XftcsD3JaaVjAmJhyQWg7JM0cqv90CTPxq6r0sfa9j24JOxTN_5uel78sBcZnXglGA8cqD6obtU7rI_7hNUPFeVl-exNKpNNzoEvi5SFNyi2E5aFRHQZtikIGGKtX0v6szU/s1600/feny%25C5%2591fa.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em;"><img border="0" height="320" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEgYQvUVYOA_XftcsD3JaaVjAmJhyQWg7JM0cqv90CTPxq6r0sfa9j24JOxTN_5uel78sBcZnXglGA8cqD6obtU7rI_7hNUPFeVl-exNKpNNzoEvi5SFNyi2E5aFRHQZtikIGGKtX0v6szU/s320/feny%25C5%2591fa.jpg" width="256" /></a></div>
A Karácsonyban nem csak az a szomorú, hogy nagyjából akárkivel beszélek, már 2 héttel előtte görcsben van, hogy ajándékot kell venni, hogy mindig veszekedés van otthon, és kötelező családi programok vannak, amikhez nincs igazából senkinek sem kedve. Hanem itt az a pazarlás, ami amúgy egész évben megy, és ilyenkor hatványozódik. Nem számít semmi, vágjunk ki fákat, amiket aztán két hét múlva kihajítunk. Január elején mindig elszomorodom. ÉKet ver a BÚ...<br />
Ti hogy vagytok ezzel? Szeretitek? Utáljátok? Van jó megoldásotok?Unknownnoreply@blogger.com0tag:blogger.com,1999:blog-5980913292753118013.post-38427426258283807762017-01-04T05:06:00.000-08:002017-01-25T10:30:35.979-08:00És mégsem vagyok unikornis<a href="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjLBUCOGIzP8uHLRzlaHhf3gfSgY4vSNvgIxYW7xlFvL8-y2GY4UyZU0OlRWXorhkJk35zWZx-Qd86c6IK9GAeoHppLITxZeUVfPjG29iC8cZGSL55JgPynMtNJ-2GRytJh27_qRBPrtZA/s1600/io.jpg" imageanchor="1" style="clear: right; display: inline !important; float: right; margin-bottom: 1em; margin-left: 1em; text-align: center;"><img border="0" height="200" src="https://blogger.googleusercontent.com/img/b/R29vZ2xl/AVvXsEjLBUCOGIzP8uHLRzlaHhf3gfSgY4vSNvgIxYW7xlFvL8-y2GY4UyZU0OlRWXorhkJk35zWZx-Qd86c6IK9GAeoHppLITxZeUVfPjG29iC8cZGSL55JgPynMtNJ-2GRytJh27_qRBPrtZA/s200/io.jpg" width="200" /></a>Ezt a csodás könyvet kaptam kölcsön az ünnepek előtt, és mondhatom, nagyon nagy hatással van rám. Még nem olvastam végig, de szerintem hamarosan végzek vele.<br />
<br />
IO Tillet Wright- Darling days<br />
<br />
Io saját életéről szól, aki -bár női testbe született (pff, hogy utálom ezt leírni!)- hat éves korától fiúként élt. Egyszerűen, mert úgy érezte jól magát, ahhoz volt kedve, és ez volt az ő döntése. Elég nyomasztó életkörülményei voltak, mégis, támogató családjának köszönhetően teljesen természetesen élhette meg identitását. Kötöttségek és elvárások nélkül. Annyira jó olvasni az érzéseiről, félelmeiről, hogy gyerekként hogyan viszonyult saját magához és a környezete hogy reagált őrá, főleg azért, mert rengeteg hasonlóságot fedeztem fel a saját életemből. Ismerősek a történetei, az öröme és bánata. Pedig milyen sokáig azt hittem, hogy egyedül vagyok a világon, hogy velem van a baj, mert nem érzem magam kategorikusan nőnek. Sőt, gyerekkoromban inkább fiú szerettem volna lenni. Ha ma azt mondaná egy varázsló, hogy ha akarom, holnap reggeltől férfi lehetek, már nem akarnám. Most már így vagyok önmagam és szeretem magam, pont, ahogy vagyok. Fizikailag mindenképpen, az önismeret az egy hosszabb móka, de igyekszem. Na nem, mintha nem függne össze a kettő... De lényeg, hogy ez a könyv fantasztikus, és nagyon fontos, hogy megírta, innen is köszönjük meg neki! 💗<br />
Unknownnoreply@blogger.com0